A keresztyénség ma (vagy már elég régóta) különös helyzetben találja magát. Arra gondolok, hogy egyik alapszava, a megváltás, magyarázatra szorul. Virágvasárnappal elkezdődött a nagyhét, jön nagycsütörtök, az utolsó vacsora napja, nagypéntek, a keresztre feszítés napja, aztán húsvét, a feltámadás napja. A keresztyének azt állítják, hogy a nagyhét attól nagyhét, hogy Isten a Jézus Krisztussal ekkor történt eseményeken keresztül elvégezte az ember megváltásának nagy művét. Más szavakkal, az ember egyetemes történetének ez egy olyan minősített szakasza, amelyből kiindulva, s amelyhez viszonyítva az emberi sors egésze Isten megváltó tettével összefüggésben átláthatóvá és értelmezhetővé és elbeszélhetővé válik.
Addig nincs is probléma, amíg széleskörű egyetértés van arra nézve, hogy az ember egy olyan lény, aki létének alapvető kérdéseit önmagában nem tudja megoldani, s e végső megoldatlanság miatt mindig is isteni beavatkozásra szorul. Amíg az ember önmagát Istenhez viszonyítva látja, addig mindig is nyilvánvaló számára, hogy léte végső elégtelenségét nem tudja önmagában meghaladni. Megváltásra szorul.
Ha ma mégis a megváltás szava magyarázatra szorul, akkor ez azt jelenti, hogy kialakult egy új emberkép, amely már az emberi lét végső kérdéseit nem hozza összefüggésbe Istennel. Sőt, ennél sokszor rosszabb a helyzet: az ember mint ember már nem is tűnik fel alapvetően problematikus lényként. Vannak ugyan problémák, például most a vírus, de amúgy maga az emberi ittlét, az ember lét végső értelme nem tűnik fel magyarázatra szoruló rejtélyként.
Ez arra utal, hogy miközben az ember történetében tényleg tapasztalható egyfajta technológiai fejlődés, az életkörülményekben valóban bámulatos a haladás, addig mintha az eszmélődés, a reflexió magára az emberi létre fokozatosan elsorvadna. Az ember mint ember már nem téma. Valószínűleg azért nem, mert ez a könnyebbik út. Így ugyanis nem kell szembenézni azzal a ténnyel, hogy az emberi sors egésze csak akkor magyarázható és elbeszélhető, ha összefüggésbe kerül Istennel, tehát egy rajta kívül álló és tőle független valósággal. Végső viszonyítási pont nélkül az emberről semmi sem mondható. Az embert nem lehet önmagából magyarázni. Mint ahogyan semmit sem. Minden magyarázat: viszonyítás.
A megváltás értelmét az a belátás adja, hogy az ember soha nem tudja meghaladni önmagát. Ennél radikálisabb realizmust nem ismerünk. Ugyanakkor éppen az a körülmény, hogy az ember képes ráeszmélni önmaga végső elégtelenségére, jelzi, hogy az ember részese valami többnek, mint az önmagában vett természet. A megváltás azt jelenti, hogy az ember valóságosan részesévé válik egy nagyobb, átfogóbb történetnek, s így juthat végső öntudathoz. S ez a történet nem arról szól, amit az ember tesz, hanem arról, amit az Isten tesz vele.
A nagyhét azért megkerülhetetlen ma, mert újratematizálja magát az embert, a „végső” ember, Jézus Krisztus történetén keresztül, egészen az örökkévalóság távlatáig, s nem engedi az embert végleg elmerülni a földi ittlét öntudatlanságába.
