Szombat. Reggel. Ige. Készülni kell vasárnapra. Liturgia, textus, görög szöveg. Már kezdesz rácsodálkozni az Igére, egy kis részlet befurakodik az idegrendszer szinapszisaiba. Keresi a helyet, az értelmet, a hasonlóságot, a különbséget, a hitet, a reménylett dolgok valóságát. Elindult, jó. Lesz valami. Pont úgy, mint a horgászoknál, amikor az úszó elkezd mocorogni. De nem a hullámzásnak megfelelő állandósult ritmusban, hanem attól eltérő, megkülönböztethető, jól elkülöníthető módon.
Ekkor csörög a telefon. Elszáll az episzkoposz, és más tölti be az idegrendszert. Menni kell, mert úgy érzed, hogy hiányolnak az ősök. Több óra lesz. Kora este talán ismét bele lehet merülni a csodába. Közben az úton szabálytalanul előző autók, veszélyes közlekedési szituációk, telített bevásárlóközpont. Szóval pont elég ahhoz, hogy a maradék áhítatos része is elszálljon az emberi léleknek, és felvegye szóban és tettben az izomagyú mentalitást, hogy vagy eltaposnak, vagy te taposol.
Erre jön rá kora este még az is – a hazaérkezés után –, hogy nincs holnapra olaj. Újabb út. Fáradtan, izzadtan irány a legközelebbi nyitva tartó egység. Igen ám, de a papkanyar után az út közepén üldögél egy búbos banka. Nincs is ezzel gond, óvatosan kerülöm, de nem röppen fel. Harminc méter és fék. Tolatás. Nem akar elmenni. Nézegetem, még kicsi, ott a sárga bőrdarabka a csőre szélén. Hessegetem, de nem mozdul, vagy csak alig. De már jönnek autók, hát ezért is álltam meg, el ne tapossák. Kénytelen vagyok megfogni. Sebes a szárnya. Elütötték. Kocsiba be. Mondom a feleségemnek, hogy kit keressen telefonon, biztosan ismeri a madármentőket. Hátha az úticélunknál már ki is tudjuk tenni. Szombat este? Vásárlás közben is kismillió telefon, de sehol senki. Idegeim pattanásától kitörne az Etna. Otthon a számítógép lelassul, biztos valami program rendezkedik. Percekig tölt egy oldal. Nem találok senkit. Madarász csoportokat keresek, akik végül eljuttatnak a hortobágyi madárkórházig, a diszpécserig. Oda azért hosszú lenne az út. Végül a helyi erdész megsajnál és segít. Ő eléri az aktuális madárvédő golyókapkodót, aki majd másnap érkezik.
Nem vagyok nyugodt. Sőt, kimondottan zaklatott vagyok. Dühöngök. Miért kellett a francos madár miatt megállnom? Nem tudok segíteni a madárnak, és nem tudom végezni a feladatomat sem. Istentiszteletre kell készülnöm. Most kellene a lisztkukac, ami emberi fogyasztásra is alkalmazható, de még nem lehet kapni. Lekezelem a sebét a madárkának. Nagyon nyugtalan, ezért kicsit sötét, jól szellőző dobozba teszem. Este kilenc. Húsz perc múlva megérkezik az erdész. Jót beszélgetünk. Nyugalma rám is átszáll. Megnézi a madarat. Mi lesz a sorsa? Majd kiderül a seb vizsgálata után. Ha gyógyul és tud repülni, még élhet szabadon. Ha nem, akkor segítségre szorul egész életében.
Elütötték. Erről beszélgetünk. Az autókkal rendkívüli kárt okoz az ember. Rengeteg áldozata van a közlekedési rendszerünknek. Rosszul szerveztük az életünket, azt a rendszert, amiben élünk. És akkor még nem beszéltünk az emberi gonoszságról. Elmeséli egy régi élményét. Kisbér után Hántánál motorozott, amikor látott egy kis pulit a felező vonalon szembe kocogni. Ugyanebbe az irányba hajtott egy kisteherautó is. A sofőr észrevette a kutyát, és kaján vigyorral ráhúzta a kormányt, eltaposta. Szimplán gonosz volt. Azt mondja, ezt látja sokszor, hogy az útra merészkedő fácánokat, fogolycsibéket, nyulakat, galambokat, varjakat is megpróbálják elütni, vagy legalábbis nem lassítanak annyira sem, hogy legyen esélyük kikerülni az autó hatósugarából.
Elvitte a madarat. A sorsa így jó kezekbe került. De a másnapi istentiszteletre való készülés így tíz óra felé pedig igen messze. A test megpróbálta a lelket, és a lélek a testet megtalálni, de elvesztek már erre az estére. Ebből hajnali készülés lesz.
Olvasom az Apostolok cselekedeteiről írott könyv huszadik fejezetéből, hogy „én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom; […] De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.”
Ezt a kényszert értettem meg. Voltam én már mindkét oldalon kicsi gyerekkoromtól kezdve. Aki pusztítani akar, de végül odasodródtam ahol inkább megmenteni, megtartani szeretnének. Kiskutyát, macskát, madarat, tücsköt, bogarat.
Ez egy olyan belső kényszer, ahol nem az ösztönök működnek, irányítanak. Pálnál sem. Mennie kell, és nem az életével számol, hanem adott a magára vett feladat.
Én sem tudtam nem felvenni ezt a madarat, holott ellentmondott minden logikának. Írtam volna egy jó átlagos prédikációt, ha nem történik ez velem. Lehet, hogy így is az lett, de megértettem, hogy vannak dolgok, amelyek megtörténnek velünk, akármi is lenne az emberileg hasznos lépés. Megteszünk valamit, mert indít a Lélek. Ezt kikerülni nem lehet, és ne is akarjuk.
Ez a keresztyénségünk lényege is, hogy Jézus Krisztus is felvette, amit nem kellett volna. De megtette, mert erre indította Lélek.
Ez nem a megéri kategória. Itt nincs kérdés. Ez a van. Ez döntés.
Ha valaki nem csinál semmit, akkor is öregszik. De felnőni akkor fog, ha eldöntötte. Mert az egy döntés.
Ez a kismadár elvette az energiámat, a türelmemet, nyugalmamat, a készülés idejét. De megajándékozott egy döntéssel.
Nem tudom, hogy milyen lett az istentiszteleten résztvevők számára az igehirdetés, imádság, ének, a liturgia, az egész istentisztelet. Még beszélgettünk páran a templom előtt, amikor visszajött egy gyülekezeti tag, és azt mondta, hogy az igehirdetés alatt késztetést érzett, hogy elmondja: neki nagyon sokat adott ez a mai alkalom. Nem tudja megfogalmazni, de valami betöltötte őt.
Nehezen fogalmazok most, de köszönöm Jézus kismadara, hogy dönteni tanítottál. El tudom fogadni Jézus és Pál minden ösztön és logika elleni döntését.
