Ha valamire azt mondjuk, hogy mítosz, többnyire azt értjük rajta, hogy nem igaz. Kitaláció, legenda, hazugság, amelyet valakik elhisznek, de mi, felvilágosult emberek már nem. A média is ebben a jelentésben használja a szót: Tíz mítosz a klímaváltozásról, Mítosz volt-e a vallásszabadság…? stb. A mítosz ebben az értelemben egyszerűen tévedés, mese, hamisság.
Pedig a mítosz nem a hazugság finomabb megnevezése. Nem is egyszerűen mese, bár jobb szó híján gyakran annak nevezzük. Olyan történet, amely képekben gondolkodik és beszél a világ rendjéről, az ember helyéről, a jóról és a rosszról, a kezdetekről és a végső dolgokról. Nem azt akarja elmondani, hogy pontosan mi történt valamikor, mondjuk a teremtés keddi napján, hanem egy kép, egy történet segítségével beszél a létezés rétegeiről, a világról, Istenről és emberről.
Az ember nem szeret fogalmakban, számokban és képletekben gondolkodni, sokkal inkább képekben, történetekben, hasonlatokban. A víz képlete valóban H₂O, de ebből még semmit sem tudunk meg arról, mit jelent fürödni a Balatonban, mi az aszály, mi a szomjúság és milyen a vízbefúlás. A szerelem biokémiai folyamatai is leírhatók, de ezzel nem érünk semmit, ha éppen szerelmet akarunk vallani. A természettudományos leírás igaz, de nem az igazság teljessége. Van, amit képlettel lehet megközelíteni, és van, amit csak történettel vagy képpel.
A Biblia tele van ilyen képekkel és történetekkel. A teremtés, az Éden kertje, Káin és Ábel, az özönvíz vagy Bábel tornya nem úgy beszél a kezdetekről, ahogyan egy mai történész, régész vagy természettudós tenné. Ezek a történetek nem azt akarják közölni, hány óra alatt jött létre a világegyetem, tudott-e beszélni a kígyó, volt-e lába, mekkora volt pontosan a bárka raktere, vagy milyen tervek alapján épült Bábel tornya. Sokkal fontosabb kérdéseket tesznek fel.
A teremtéstörténet azt mondja, hogy a világ nem értelmetlen hozadéka a véletlennek és a semminek, hanem rendezett és jónak teremtett valóság. Az ember Isten képmása, ezért méltósága nem a teljesítményétől, hasznosságától vagy társadalmi helyzetétől függ. A hetedik nap arra figyelmeztet, hogy az ember nem termelőeszköz, és a világ sem pusztán kitermelhető nyersanyag. Az Éden története a szabadságról és a határról beszél, arról az emberi jelenségről, hogy nem csak ismerjük a jót és a rosszat, hanem mi magunk is dönthetünk jó és rossz között. Káin és Ábel története minden nemzedéktől megkérdezi: hol van a testvéred? Bábel tornya pedig az emberi technológia, hatalom és az önimádat mámorát leplezi le. Ezek a történetek nem azért igazak, mert megtaláltuk az Éden kertjének pontos helyét (van, aki állítólag megtalálta), hanem azért, mert újra meg újra magunkra ismerünk bennük.
A mítosz igazsága soha nem egyetlen mondatban levonható tanulság, amelyet a történet végére oda lehet biggyeszteni, mint az iskolai tankönyvekben. A jó mítosz mindig többet mond annál, mint amennyit éppen megértettünk belőle. Nemcsak mi értelmezzük a történetet, hanem egyszer csak a történet kezd el kérdezni bennünket, és értelmezni az életünket. Bábel tornyát olvassuk, és közben észrevesszük saját tornyainkat, fenntarthatatlan rendszereinket, intézményeinket, technológiai ábrándjainkat és nevetséges nagyravágyásunkat. Káinról beszélünk, és már nem tudjuk olyan könnyen elhallgattatni a kérdést, hogy mi lett azzal, akiért felelősséget kellett volna vállalni, de nem tettük, és mivel nem tudtuk elviselni, hogy nem szeretjük, ezért meg is öltük.
A mítosznak két nagy ellensége van, amelyek meglepő módon nagyon hasonlítanak egymásra. Az egyik a racionalista, aki azt mondja: ez nem történt meg, tehát nem igaz. A másik a fundamentalista, aki azt mondja: ennek pontosan így kellett megtörténnie, különben nem igaz. Látszólag egymással vitatkoznak, valójában ugyanabból a feltevésből indulnak ki: csak az lehet igaz, ami tényszerűen megtörtént, tárgyilagosan ellenőrizhető, és lehetőleg bizonyítékot is lehet hozzá találni. Az egyik ezért kidobja a mítoszt, a másik pedig kasztrálja, és történelmi tudósítássá merevíti. Az egyik nem hiszi el, a másik nem érti.
A fundamentalista bibliaértelmezés nagy tévedése tehát nem az, hogy túlságosan komolyan veszi a Bibliát, hanem az, hogy nem veszi elég komolyan annak nyelvét. Tényszerű beszámolónak tekinti azt, ami költői kép, metafora, szimbólum, példázat, apokaliptikus látomás vagy mitikus elbeszélés. Azt hiszi, csak akkor védi meg a Szentírást, ha bebizonyítja, hogy minden mondata ugyanabban az értelemben igaz, mint egy természettudományos mérési eredmény. Kiszámolja a Föld életkorát, megkeresi az özönvíz geológiai nyomait, meghatározza a bárka befogadóképességét, és megpróbálja összeegyeztetni a teremtés napjait a kozmológia korszakaival. Így azonban a Bibliából rossz természettudományos tankönyvet készít, miközben éppen azt nem hallja meg, amit a szöveg mondani akar.
Ebben van valami különös irónia. A fundamentalizmus látszólag harcol a modern természettudományos világszemlélet ellen, közben észrevétlenül elfogadja annak legszűkebb igazságfogalmát. Beleegyezik abba, hogy csak a mérhető tény lehet igazság, majd minden erejével azon dolgozik, hogy a Bibliát is mérhető tények gyűjteményének mutassa be. Ezzel nem megmenti, hanem idegen mércének rendeli alá a Szentírást. A fundamentalistáknak nincs sem tehetségük, sem fantáziájuk, sem bátorságuk a hithez. A fundamentalizmus a hitetlenség egyik vallásos formája.
A szó szerinti olvasás nem mindig hűséges olvasás. Amikor a zsoltáros Isten szárnyainak árnyékáról beszél, hívő ember nem úgy gondol Istenre, mint egy nagy madárra, ahogy az angyalokat sem érdemes úgy elképzelni, mint szárnyakkal rendelkező többé-kevésbé férfiakat. Amikor Jézus azt mondja, hogy ő az ajtó, nem keresünk rajta kilincset. A szöveg komolyan vétele azt jelenti, hogy úgy olvassuk, ahogyan megírták: a verset versként, a példázatot példázatként, az apokaliptikus látomást látomásként, a mítoszt pedig mítoszként.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az egész Biblia merő kitaláció, és azt sem, hogy minden történeti kérdés érdektelen. A Biblia könyvtár: találunk benne törvényt, krónikát, bölcsességirodalmat, költészetet, próféciát, levelet, evangéliumot és apokaliptikus látomást. Egyes szövegek mögött vizsgálható történelmi események állnak, mások ősi hagyományokat őriznek, megint mások tudatosan megalkotott példázatok. A mítoszként való olvasás nem felmentés az értelmezés munkája alól, hanem éppen annak kezdete. Ráadásul a mítosz sem válik automatikusan igazzá attól, hogy mítosz. Léteznek hatalmat igazoló, gyűlöletet szító és nemzeti önimádatot tápláló, hamis mítoszok is. Meg kell vizsgálnunk hogy mely mítoszokból támad valódi élet, és melyek a hatalomgyakorlás eszközei (de ebbe most nem megyünk bele).
A természettudomány másképpen dolgozik. Megfigyel, mér, hipotéziseket állít fel, következményeket vezet le belőlük, majd ezeket ellenőrizhető és lehetőség szerint megismételhető vizsgálatoknak veti alá. Még itt sem arról van szó, hogy egy sikeres kísérlet örökre bebizonyítja a hipotézist. Inkább arról, hogy az elmélet újra meg újra kiállja a próbákat, miközben mindig nyitva marad a cáfolat és a pontosítás előtt. A tudomány ereje nem abban áll, hogy soha nem téved, hanem abban, hogy módszeresen képes felismerni és kijavítani saját tévedéseit.
A teológia nem így működik, mert Isten nem helyezhető mikroszkóp alá, nem tehető egy kísérlet változójává, és nem idézhető meg szabályozott laboratóriumi körülmények között. Nem azért, mert kevésbé valóságos, hanem azért, mert ha valóban Ő a teremtő Isten, akkor nem része annak a világnak, amelyet tárgyként vizsgálunk. A teológia is érvel, elemez, történeti és nyelvi kérdéseket vizsgál, párbeszédet folytat a tudománnyal, és köteles ellenőrizni saját gondolatainak következetességét. Mindez azonban nem változtat azon, hogy legvégső állításai nem vizsgálható bizonyítékokon, hanem hiten alapulnak.
A feltámadás nem megismételhető kísérlet. Megvizsgálhatjuk a szövegeket, a tanúságtételeket, az első keresztény közösségek kialakulását és a húsvéti hit történeti következményeit, de magát a feltámadást nem tudjuk reprodukálni. Egy bizonyos ponton elfogynak a tudomány eszközei, és megmarad a hit döntése. Nem a bebizonyított tudás kényelme, hanem a bizalom kockázata.
John Hick vallásfilozófus ezt eszkatologikus igazolásnak nevezte. Két vándorról beszélt, akik ugyanazon az úton haladnak. Az egyik szerint az út végén ott áll a mennyei város, a másik szerint nem vezet sehová. Mindketten ugyanazokat az örömöket és szenvedéseket élik át, és egyikük sem tudja útközben minden kétséget kizáróan bizonyítani a maga igazát. Ha azonban a város valóban létezik, megérkezésükkor kiderül az igazság. Ha nem létezik, nem marad senki, aki ezt megállapíthatná. A hit végső igazolása tehát csak odaát lehetséges.
Addig a hit hit marad. Együtt él a kérdésekkel, vállalja a bizonytalanságot és azt a különös lebegést, amelyben már rábíztuk magunkat Istenre, de még nem látjuk őt színről színre. A fundamentalizmus ezt a lebegést szeretné megszüntetni. Már most tudni és birtokolni akarja azt a bizonyosságot, amelyet a hit csak remélhet.
Pedig éppen a bizonytalanság megkerülhetetlensége őrzi meg a hitet hitnek. Nem tudássá, világnézeti fölénnyé vagy birtokolt igazsággá teszi, hanem bizalommá. Péter sem azért lépett ki a csónakból, mert időközben megszilárdult alatta a víz, hanem azért, mert meghallotta a hívást. Elindult, megingott, süllyedni kezdett, segítségért kiáltott, és kapott is segítséget. A hit egész folyamata benne van ebben a képben. Ezt nem lehetne pontosabban elmondani egy tudományos vizsgálatban.
Kép: Antal Kinga