Az egyház tematizálta a világot. A krisztushívek ténykedése nyomán alakult szociális háló, kórház- és iskolarendszer, világrend és felfogás. De már a világ tematizálja az egyházat.
A Biblia alapján határoztuk meg az erkölcsöket, minden etika alapját a tízparancsolat képezte, ehhez idomította fejezeteit minden gondolkodó. Ma a fennálló erkölcs tematizálja azt, amit az emberek gondolnak az egyházról, annak tanításairól és tagjairól. Valójában csak a világ eseményeire reagálunk ahelyett, hogy meghatároznánk azt. És készülnek bálványok, hamis bizonyosságok beleegyezési korhatárról, meg konszenzualitásról, mint ami az utolsó elvárás bárki szexuális élete felé. Jövőre talán megdől, elvégre ezt se tartja semmi, ha nincs se jó, se rossz, se Isten.
Miközben fájdalogtunk, hogy hiányoznak a férfiak a gyülekezetekből, mégsem használtuk ki, hogy akkor legalább vannak nők. És nem beszéltünk a szülésre, az anyaságra való felkészülésről, a vetélésről, a sérülten született gyermekek sorsáról, a láthatatlan házimunkáról, se arról, milyen missziót folytathatnának a férjeik és fiaik felé, akik számára a hit a gyengék, a nőies cicoma és az idegesítő lelkizés terepévé lett.
Nem beszéltünk arról, az országos kampányok, vicsorgó politikusi monológok alatt, hogy a megváltást nem szabad pártoktól várni, és ölre sem érdemes ezért menni értük. Nem beszéltünk arról, hogy értékek mindkét oldalon vannak, ahogy bűnök is, és mindnek szüksége van a megváltásra. Velünk, a nem beszélőkkel az élen… Átadtuk a kormányt, és már a politika kifejezései ülik meg az egyházkormányzást, a gyülekezeteinket. Elég a Konklávé című filmet megnézni: hányan keresik Isten akaratát a lobbi és érdekérvényesítés helyett? Kész válaszaink vannak, hosszú gyötrelmes imádságok helyett. Érdemes felkészülni a hangfelvételekre és a karaktergyilkosságokra, nem kétséges, hogy előbb-utóbb beszivárog hozzánk is.
Nem készítünk az élet végére, csak kiközösítjük, ha valaki azt sietteti, vagy nem fogadja szent békével. Nem mutatjuk fel az élet örömét és jóságát, de bélyeget kap, aki hívőként depressziós, pánikbeteg, valamilyen pszichotikumra szorul, mintha bizony ez a hite kevés voltának mutatója lenne, és nem a mi szégyenünk, hogy nem építettük, támogattuk, szerettük kellőképp.
Nem beszéltünk a teremtett világ védelméről, és lett előbb liberális, majd megosztó üggyé, marketing és politika cibálta konccá Isten dicsőségének színtere helyett – szó szerinti vesztünkre.
Nem beszélünk a tizedről, de nem tudjuk befűteni a templomainkat, és panaszkodunk anyagi kiszolgáltatottságunkról. Nem beszélünk a hetednap szentségéről és kiégett társadalomban élünk digitális tempóban, folyamatos rendelkezésre állásban, szidva a hétfőket és mindenkori főnökeinket. A pihenés a bolondok, bölcsődések és lumpenek luxuscikke lett, akiket csendesen megvetünk ezért. Ez a mi fogságunk, nem Babilon.
Bullying? Nem mondtuk, hogy akit nem szeretsz, csak kerüld el vagy tűrd el békességben, de alapvetően Isten úgy gondolja hogy szeretned kéne? Nem tanítottuk, hogy a másikat megsemmisíteni, megalázni, levideózni, publikálni bűn? Nem a telefon gonosz, hanem amit kezdesz vele! Most azok az áldozatok, akik még gyülekezeti tagjaink és hallottak az alázatról, és próbálják tanulni Jézus szelídségét. Mi tettük őket célponttá, mert az elkövetőkről lemondtunk.
Nem akartunk túl direktek, vagy életszerűek lenni, hát el is ment az élet mellettünk. Kipécéz minden társadalom témákat, bűnöket, narratívákat, és a maiak nagy része – pont azok, amelyek nekünk a legjobban fájnak – épp a mi mulasztásaink.
Valaha próféták voltunk. Csak már merünk kicsik lenni. „Hagyunk helyet a Szentléleknek.”
Nagy a mi mulasztásunk. Adtam muníciót a böjthöz?
