Ahogy közeledik a húsvét, egyre sűrűbb lesz körülöttünk a levegő. Egyszerre sok minden akar megtörténni. Valahogy ezt a sürgető folyamatot látjuk a természetben is. Otthonainkban főleg. Előkerülnek a listák, megjelennek a bevásárlókocsikban a tisztítószerek, a sonka, a tojás, a kalács hozzávalói, és valahogy mindenki érzi, hogy most már ideje rákapcsolni. Mintha az ünnep attól lenne ünnep, hogy mindent időben és hibátlanul elvégzünk. Ugyanazt a zsizsegést mintázzuk húsvét előtt is, mint amire adventben már figyelmeztettük magunkat.
Az ünnepnap-hétköznap, test és lélek arányai még mindig nincsenek egyensúlyban.
Szeretjük azt gondolni, hogy a nagyhét a nagytakarítás ideje. Hogy most kell behozni mindazt, amit hetekig halogattunk. Most kell rendbe tenni a házat, a kertet, a kamrát, a hűtőt, a ruhásszekrényt és még ki tudja, mi mindent. Csakhogy a böjti időszak éppen azért adatott, hogy legyen időnk testi és lelki értelemben is rendet tenni. Szelektálni fontos és lényeges között. Amit akkor nem tettünk meg, azt most egyetlen hétbe sűríteni nem jelent előrelépést és készenlétet, de annál nagyobb kapkodást. A kapkodás pedig ritkán hoz békességet.
Virágvasárnap például, bár annak érezhetjük, nem rajtvonal. Nem az a nap, amikor végre elindul a nagy hajrá, hogy beszerezzük az utolsó hiányzó dolgokat. Ez a nap arról szól, hogy Jézus bevonul Jeruzsálembe, és az emberek örömmel fogadják. Ünnepelnek, reménykednek, várakoznak. Érdekes belegondolni, hogy mennyi minden történt ott akkor, és mennyire más az, ami ma történik velünk. Mi gyakran már fejben a következő feladaton járunk, miközben elmegy mellettünk az ünnep. A „hozsánna” az Isten szabadításáért kiáltó hang főleg elmarad.
A lényeg érintetlenül marad.
Nagycsütörtökön Jézus lehajol a tanítványaihoz, és megmossa a lábukat. Egészen meghökkentő módon érintette meg őket. Olyan alázattal mutatta meg, hogyan kell szeretni, hogy ettől egészen zavarba jöttek. Egyszerű mozdulatok sorozata olvasható, mégis mindent elmond a lényegről ez a nap. Alázat, érintés, közös étkezés, hálaadás és megbecsülés. Nehéz ezt összeegyeztetni azzal a képpel, amikor mi ugyanazon a napon idegesen töröljük az ablakot, mert még mindig maradt rajta egy csík. Lemossuk az ajtókat is, mert a kutya már megint összemázolta. Egymáshoz pedig nem, vagy alig kapcsolódunk, mert az már túl fárasztó.
A lélek nincs kész és a test is erőtlen.
Nagypéntek a keresztre feszítés napja. Az a nap, amikor a csendnek és az együttérzésnek lenne helye bennünk. Mégis sokszor éppen ekkor van a legnagyobb feszültség a konyhában. A krémek, piskóták és mit együnk? – kérdésének szenvedéstörténete ez. Mintha attól félnénk, hogy ha egy pillanatra megállunk, akkor minden szétesik. Pedig néha éppen a megállás tart meg bennünket. Pásztor nélküli szétszéledt juhok módjára nem álljuk meg, hogy egymás szavába ne vágjunk. Nem álljuk egymás tekintetét a konfliktusban, nem állhatjuk a másik szenvedését, mert a kontroll elvesztésétől való félelem nagyobb, mint a jelenlét bizonytalansága.
„Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!”
Ott maradt. Te hol maradtál le?
