Ha igazán csináljuk, az advent nem a felemelő, gazdagító hangulatok begyűjtéséről szól, hanem a valósághoz való közeledésről. A negyedik vasárnap már nem engedi meg a „majd megoldjuk” távlatában gondolkodó tervezgetést: Isten érkezése túl közel van. Nem eszmeként, nem elvként, hanem testként. Belépve az időbe és a térbe. Kiszolgáltatva. Itt véget ér az általánosság biztonsága.
Mária és József története ezen a vasárnapon nem pusztán az igenről szól, hanem a kockázatról. Arról az igenről, amely nem látja előre a következményeket, mégis vállalja őket. Ez nem idealizált engedelmesség, hanem érett szabadság: beleállni abba, amit nem lehet kontrollálni. A szeretet szabadsága. A félelmekkel leszámoló szabadság.
Isten nem kíméli meg az embert a bizonytalanságtól, hanem ott találkozik vele. Nem törhetetlenné teszi az életet, hanem belép annak törékenységébe. Nem tesz azonnal rendet, hanem jelen van benne. Időt hagy: hogy megismerjük Őt, és hogy felismerjük magunkban az Ő hiányát.
A kérdés ma nem csupán az, hogy hiszünk-e a megtestesülésben, hanem hogy elviseljük-e a következményeit. Engedjük-e, hogy Isten benne legyen az életünkben, beleszóljon a döntéseinkbe, a kapcsolatainkba – tulajdonképpen mindenbe. És elhisszük-e, hogy a mi hangoskodó, rohanó, öntörvényű világunkban megjelenő csend, rejtettség és lelassultság nem Isten hiánya, hanem a Vele való találkozás feltétele.
Advent negyedik vasárnapja nem feltétlenül megnyugtat. Inkább továbbvisz. Éhessé tesz és nyitottá. Hogy amikor feltűnik az égen a jel, akkor is elinduljunk Betlehem felé, ha nem tudjuk biztosan, hogy valóban úgy lesz-e minden, ahogy az angyalok mondták.