Nincs még egy olyan magányos hivatás, mint a papi. Ide értem a lelkészt is, akkor is, ha házasodhat. A házastárs, család megléte még nem jelent garanciát az elmagányosodás ellen. Nem kell ahhoz papnak lenni, hogy értsük, miről beszélek. Az ember tömegben is lehet magányos.
De ott, ahol színre lép a lelkész, megváltozik az összejövetel dinamikája. Egyesek feszengőbbé válnak. Mintha mérlegre kerülne a társasági életük. Mások pont fordítva élik meg. Alkalmat találnak rá, hogy valamiféle fogódzót keressenek a papon. Iszik? Dohányzik? Táncol? Csak a szószéken beszél választékosan? Hogyan néz a másik nemre? Ezek mind megjelennek a belső monológokban és a vizslató tekintetekben. A bátrabbak szeretnének valahogy kapcsolatot teremteni. Illemből vagy őszinte érdeklődésből, de nem jutnak tovább az aktuális egyházpolitikai pletykákon és a helyi gyülekezeti munkán. Kedves próbálkozás, de az embert nem szólította meg. Az sem, aki elég bátorra itta magát, hogy végre beszéljen a kapcsolati kríziseiről, önértékelési zavarairól vagy munkahelyi válságairól. Adott pillanatban menthetetlenül lecsap az előre nem egyeztetett lelkigondozói alkalomra. Ezeket úgy mondom, mint aki a másik oldalon állok és tapasztalom, de nem azért, hogy bárkit is megbántsak. Viszont, ha azt kérdezzük, miért magányosodnak el a papok, akkor az a válaszom, hogy azért, mert az emberek világában kevés olyan alkalom van, ahol ők maguk is lehetnek emberek. Inkább olyanok, mint a serpák, akik a lélek terheit cipelik önként, alkalmas és alkalmatlan időben.
Aki gyülekezeti lelkészi szolgálatra adja a fejét, talán még nem is tudja, milyen hivatásra mond igent. Valahol ég és föld között, két világhalmaz keresztmetszetében lesz teológus, prédikátor, tanító, irodai adminisztrátor és könyvelő, pályázatíró és elszámoló, digitális tartalomgyártó, karbantartó, programszervező korosztályok szerint, szociális ügyintéző és lelkigondozó. Mindemellett családapa vagy anya, férj, feleség, szüleit ápoló gyermek és valahol csak a legvégén kullog az, amire Isten elsődlegesen megteremtette: ember. Hogy az évek során ez miért alakult így? Hogyan jutottunk az igét tanulmányozó és hirdető megbecsült lelkész képétől a gyülekezeti menedzserig, jóval összetettebb, minthogy ez az írás befogadná. De a bölcsességem és ismeretem határain is túlmutat. Ami az enyém, az évtizedes tapasztalata annak, hogy a jelenlegi struktúra nem barátja a papok-lelkészek fizikális és mentális egészségmegőrzésének.
Persze mondhatnánk, minden embernek egyéni felelőssége tenni testi és szellemi egészségének megőrzéséért. Ami igaz is, de ettől még nagyon jól tudjuk, hogy ahogy bármely más világi állásban megtehetné az ember, hogy vigyáz magára, ez nem csupán személyes elhatározás kérdése. Azt is mondhatnánk, senkinek nem kötelező a papi szolgálat. „El lehet menni máshova! Jön majd más. Az diktál, aki a pénzt adja!” Jó kapitalista válasz, ezt is ismerjük már talán jobban, mint kellene. De megint csak nem segíti az ember méltóságának kiteljesedését. Mert mi marad így az ember? Egy lecserélhető tömegtermék, akinek semmi értéke nincs. És mégis, amikor megtörténik egy öngyilkosság, a sejtjeinkben érezzük, hogy valami nagyon természet és emberellenes folyamat ment végbe, aminek nem szabadna megtörténnie. De sajnos hazánkban 1600 ember döntött úgy az elmúlt évben is, hogy önkezével vet véget életének.
Végtelenül szomorú, amikor egy pap vagy lelkész lesz öngyilkos. Hogy végül ki miért teszi meg, nem tudhatjuk. Ahogy mondtam, a lelkészi hivatás az egyik legmagányosabb, ami csak létezhet. Hamar elindulnak a spekulációk, különféle találgatások és ítélkezés. Ezzel találkozunk a nemrég bekövetkezett tragédia kommentszekciójában is. Némelyek gúnyolódnak, mások elégtételt éreznek. Van, aki biztosra veszi, hogy nő vagy pénzügyi gondok állnak mögötte. Nem tudom. Nem is akarok találgatni. Amit én tudok, hogy rövid ideig szolgatársak voltunk, és bármikor közös szolgálatunk akadt, tisztelettel és szeretettel teli volt minden szava. Egy kötelességtudó pap halt meg, aki számolt azzal, hogy a karácsonyi szolgálatokat követően házakat kell szentelnie az új évben, majd január végén, az ökumenikus imahéten közös szolgálat várja a református és evangélikus testvérekkel. Míg a pap tudta, mi a feladata, az ember belül sorvadt. Nem a hit hiánya miatt, hanem a megtartó emberi kapcsolatok hiánya miatt.
Melyik ember az közületek, akinek vannak még őszinte és megtartó emberi kapcsolatai?
Talán kevesebb van, mint hinnénk, de ez hiányzik a legjobban.
