Szembejött velem a Facebookon két nyilatkozat is, amelyet egyházi iskolák pedagógusai írtak alá, kifejezve szolidaritásukat és a pedagógusok méltatlan helyzete elleni tiltakozásukat. Értem is őket, meg nem is.
Értem őket, mert áldozatok. És itt nem csak a méltánytalanul alacsony bérezésről van szó, hanem arról a szimpla tényről, hogy az iskola az a felület, ahol mai világunk összes zűrzavara lecsapódik. Az iskola már régen nem egy zárt világ, ahol egy viszonylag mentálisan, kulturálisan homogén társadalomban az egyik generáció a másiknak átadta a tudást, széleskörű konszenzuson alapuló értékrendet, ahol a nevelő és nevelt közti viszonylag egyszerű és zavartalan viszonyban a pedagógusnak még társadalmi rangja volt. Ehelyett ma az iskola az a hely, ahova értelemszerűen begyűrűzik mai világunk minden világnézeti megosztottsága, útkeresése, végzetes bizonytalansága és feszültsége. Ebben a helyzetben a pedagógusokra hihetetlen nyomás nehezedik, ráadásul úgy, hogy a munkájuk anyagilag messze nincs megbecsülve, sőt bátran mondhatjuk, a bérezésük megalázó.
Jobboldali-konzervatív vagyok, nem is értem, hogy a polgári kormány hogyan tudta ezt így benézni. Nem kétséges, hogy most érdemben lépnie kell, s lehetőleg kerülni minden olyan intézkedést, amely azt sugallhatja, hogy ezt a válságot erőből kívánja megoldani. Miközben történelmi tettnek gondolom az egyházi oktatási intézményrendszer felépítését, s meggyőződésem, hogy a keresztény kulturális folytonosság újraépítésének és megőrzésének ezek az iskolák alapvető eszközei, azt látom, hogy a pedagógustársadalom ezekben az iskolákban is sziszifuszi harcát vívja a magukrahagyatottság, a meg nem becsültség nyomasztó és szétforgácsoló lélektani hatása ellen. Nem csoda hát, ha vannak, akik kifakadnak, elszakad a cérna, s nyilatkozatra szánják el magukat.
Csakhogy látni kell, egy pártdemokráciában naivitás azt gondolni, hogy vannak politikától mentes ügyek. Még ha fogalmilag le is lehet választani az oktatásügyet a politikáról, valóságosan mégis az történik, hogy a pártoknál van a tematizáló hatalom, minek következtében az egyes álláspontokat, még ha azok szándékuk szerint politikamentesek is, aszerint ítélnek meg, hogy melyik pártot támogatja, s melyiket utasítja el. Az ellenzék is pontosan tudja ezt, és ki is használja arra, hogy a pedagógussztrájkon keresztül kreáljon magának egy látszólag kormánybuktató többséget, ha már rendes választásokon negyedszer is csúfos vereséget szenvedett. Így eshet meg, hogy az ellenzék képes manipulálni azokat a naiv jobboldali pedagógusokat is, akik tényleg az oktatás politikától mentes rendezéséért szállnak síkra, de közben nincsenek tudatában annak, hogy az egyre radikalizálódó sztrájkhullám (diákokat is bevonva!) egy tehetetlen ellenzék újabb kísérlete a kormánybuktatásra. Ebbe a csapdába könnyen beleeshetnek egyházi szereplők is.
Szóval értem én a kifakadt egyházi pedagógusokat, tényleg felháborító, ahogy a polgári kormány a pedagógusok helyzetének rendezését húzta-halasztotta, de gondolják végig, nyilvános tiltakozásukkal milyen politikai érdekeket szolgálhatnak, akár öntudatlanul is.
