Ilyenkor ősszel kicsit csendesebb minden. Jó érzés felmenni a hegyre. Igaz, hogy a falu feljebb van, mint a szőlődomb, de mindenki csak hegynek hívja. Ez már az idők kezdete óta így van talán. Jó nézni, ahogy az újbor erjed, a vörös pedig ázik a kádban, hogy szép színe legyen. Leülni a nagy diófa alá, tölteni egy pohárral az óborból, és elgondolkodni a világon: mi volt, hogy volt, és mi lesz még ebből az egészből. Talán már rossz is belegondolni, hova tartunk. De hát az őseink is mindig azt mondták, hogy ez a világ egyre csak rosszabb lesz. Én meg csak nézem, mi történik körülöttünk.
A diófánkról lassan hullottak a levelek, a dió meg kopogott. Egyszer csak láttam ám, hogy jön fölfelé a komám. Megörültem neki. Igaz, elég rossz volt a járása, látszott, hogy valami baja van. Megszólítottam:
– Jóska, gyere be, igyál velem egy pohár bort!
– Megyek, megyek, csak egy kicsit lassabban tudok már menni. Tudod, ez az én csípőm nagyon fáj.
Aztán leültünk, és beszélgettünk.
– Hogy vagytok?
– Megvagyunk, úgy öregesen.
– Aztán megvan-e még az a jó fosató körtétek, aminek most is a számban van az íze?
– Megvan az biza. Nem is szabad azt bántani, hiszen nagyapai örökség, és amíg én élek, meg is marad. Én a körtefára vigyázok, aki pedig eszik a körtéből, az meg vigyázzon a gatyájára!
– Ebben igazad van. Erre a bölcsességre meg is tanított a körtétek gyerekkorunkban: annyit ettünk belőle, hogy felváltva futottunk a budira.
Valahogy szóba került a régi világ is, hogy mit csináltunk annak idején. Mind a ketten ugyanannál az állami vállalatnál dolgoztunk, majd később GMK-sok lettünk, és abból az időből csak úgy ömlöttek belőlünk a történetek. Megemlegettük például, hogyan bukott le Pista, amikor munkaidőben aludt. A kezét fölkötötte az autó kardántengelyéhez, mintha szerelne, nehogy észrevegyék, hogy alszik. Mert azt azért nem lehetett végigcsinálni, hogy az ember a főállásában is robotoljon, aztán munka után a GMK-ban ugyanúgy, vagy még nagyobb erőbedobással folytassa.
(Ma már nem mindenki tudja, mi is volt az a GMK. A rövidítés vállalati gazdasági munkaközösséget takart. Magyarul: túlórában lehetett egy kis plusz pénzt keresni. Sőt, ha ügyes volt valaki, akár sokkal többet is, mint a nyolcórás munkahelyén. Csakhogy ide is a munkaerő javát válogatták ki. Nyolc keményen ledolgozott óra után azonban nem bírt az ember még négy-öt órát nagy intenzitással végigcsinálni. Pihenni is kellett valamikor, de ez akkoriban valahogy senkit nem érdekelt. Ezekben az extra órákban a főnöknek is az volt az érdeke, hogy jól dolgozzunk, hiszen az állami munkahelyen ő is kevesebbet kapott. A GMK-ban mindenki többet keresett, mert ott teljesítményalapú volt az elszámolás.)
Beszélgettünk, felelevenedtek a régi emlékek, ment a sztorizás. Persze kicsit mindent megszépített az évek múlása, de ez így természetes. Emlékszem, egyszer azzal szórakoztunk a pihenőidőben, hogy ki tudja messzebbre rúgni a papírdobozt. Az egyik srác Andrásnak – aki böhöm nagy ember volt, és nagyra is volt az erejével – egy csomó fémhulladékot pakolt a dobozába. „Na, most te jössz, rúgd el!” – biztatta. Szerencsére nem törte el a lábát, mert acélbetétes cipő volt rajta. Szóval így múlattuk annak idején az időt.
Aztán megkérdeztem Jóskát:
– Na, és mi van a csípőddel?
– Hát, éppen azért jöttem föl hozzád. Hallottam, hogy a te fiad orvos lett. Tudod, kaptam erre a bajra vagy két-három év várakozást, már nem is tudom pontosan, mikor fognak műteni. Addig meg fáj. Elmehetnék maszekba is, de arra nincs pénzem. Tudna esetleg a fiad valamit intézni?
Elhallgattunk. A mély csend nehéz takaróként borult ránk.
– Hát akkor mi legyen? – kérdezte kisvártatva.
Én csak annyit válaszoltam:
– Attól tartok, hogy ez nagyon bajos. Nekem se nagyon tudott intézni semmit, inkább beszállt a cehbe, amit a magánrendelésen fizettem. Tudod, komám, az én fiam ott van ugyan a kórházban, de nem ő a főnök. A világ meg nem változik, úgy van ez most is, ahogy nekünk volt annak idején. Az orvosok is azért járnak be a kórházba, hogy ott pihenjenek, hogy aztán majd a maszekban tudjanak dolgozni. Ez is GMK, csak most az orvosok csinálják. Az államiban ezt még jobban meg lehet tenni. Mi is addig csináltuk, amíg volt állami vállalat. Utána a maszek világban már nem lehetett lazsálni, mert ott már elvárás volt, hogy pihenten menjen be a dolgozó, hiszen megvolt a norma, amit teljesíteni kellett.
– No, ettől se leszek jobban! – válaszolt szomorúan Jóska, felhörpintette a maradék borát, biccentett, és elballagott.
Egyedül maradtam. Néztem a diófa alatt a hulló leveleket, hallgattam, ahogy kopog a dió. A pincében közben halkan bugyogott az újbornak való. Régen is ilyen volt a világ, nem változott. Hogy is mondja a Biblia: „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt.”(Prédikátor 1,9) Most is vannak, akik többet dolgoznak, vannak, akik többet keresnek, és vannak, akik csak várnak és várnak arra, hogy egyszer sorra kerüljenek. Hogy mi lesz ebből a jövőben, azt én már nem tudom. Csak ültem a diófa alatt, néztem az őszt, ahogy a természet búcsúzkodik. Kortyoltam egyet az óborból, de mintha egy kicsit savanyúbb lett volna az íze.
A pincénél
