A szép nyárutón a nap ereje már nem volt a régi. Néha-néha még összeszedte magát, és megmutatta, hogy milyen is ő valójában, de az idő kerekét nem lehet megállítani.
A naptárból is folyamatosan letépjük az elmúlást jelző lapokat, lassan a zöld falombok is elkezdenek színesedni: először sárgává, pirossá, majd aranybarnává változnak. Vannak olyan levelek, melyeknek fejébe száll a dicsfény, leválnak anyjukról és már repülni is tudnak. De az is lehet, hogy nem maguktól távoznak, hanem az elmúlás szele lebbentette le őket az éltet adó otthonról. Ez a kérdés már megválaszolatlan marad, mert bármelyik levéllel találkoztam, nem felelt. Esetleg halkan reccsent a talpam alatt, amit nem tudtam mire vélni.
De hogy inkább a történet fonalát gombolyítsam, és ne kerüljek egy végtelenbe tűnő botanikai vitába, melyből úgyis csak segítséggel kerülnék ki, elmondom, hogy az eseménynek jeles szereplői mégsem ezek a szél táncoltatta falevelek, hanem az őszt hozzánk hasonlóan megélő emberek.
Amit ma elmesélek, az egy balatoni faluban történt meg. Uram bocsá’, mit is mondok én itt! Hisz a falu városi rangot kapott a felsőbb hatóságoktól, és erre minden bennszülött és bevándorló méltán büszke, és híven hirdeti is minden lokálpatrióta. Az a fene nagy öntudatunk és egónk olyan vastag ködöt borít időnként a szemünk elé, hogy már egymást sem látjuk meg. Még kevésbé tudjuk a hétköznapok csodáit észrevenni és felfogni.
Az Arany János volt a település szélső utcája, abba csatlakozott bele a Tompa Mihály utca. Nem tudom már, hogy a kettő közül pontosan melyikben lakott a Pista és a Piri.
Mindenki így emlegette őket, hogy a Pista és a Piri, pedig méltán megérdemelték volna a bácsi, illetve néni titulust, már csak a koruk miatt is, hiszen mindketten elkerülték már a 7. X-et. De hát az élet az már csak ilyen, szájára is vette őket a falu.
Piroska néniben nem volt semmi kivetni való, vagy ami gúny tárgyát képezhette volna. Szolidan öltözködött, a világ összes kincséért sem húzott volna fel miniszoknyát, vagy kente volna ki a száját vérvörös rúzzsal. Még ilyen gondolat sem fogant meg soha a fejében, hiszen ő hívő családból származott, és neki egyháza tanításai adtak erkölcsi tartást egész életében. Pista bácsi is a korához méltón öltözködött, régi szabású pantallót hordott, mely hirdette a divat mulandóságát. Pista bácsi már rég nem törődött a divattal és annak múlásával, inkább a belbecs számított neki.
Látszólag olyanok voltak ők ketten, mint bármelyik idős pár, akik életük alkonyát békében töltik egymással. Mivel a szomszédságból hordták a tejet, a házunk előtt szoktak elmenni. Mindig ketten együtt jöttek tejért. Mikor találkoztunk, rendszeresen köszöntöttük egymást. Ezzel megadtuk a másiknak a tiszteletet, de ennyiben ki is merült kapcsolatunk.
Az évek során mindig kéz a kézben jöttek, mert így szoktak sétálni. Nekem ez fel sem tűnt. A férfi szem az ilyen dolgokat nem látja meg, csak a női szem fogékony az effajta részletekre. Ez az apróság volt az a szemet szúró „nagy baj”, amiért a rossz nyelvek elkezdték kibeszélni őket. Ilyenek minden faluban, akarom mondani városban bőven teremnek, pedig egyet sem ültetnek, és mégis mindenhol túlságosan is elszaporodnak.
Mondtak rájuk kígyót-békát. Ilyesformákat: „Vén marhák, megjöhetne már az eszük! Nem szégyellik magukat, úgy járnak itt, mintha 20 évesek lennének!” A rosszindulat olyan, mint a tenger: nincs határa, és az erejét még megbecsülni sem lehet.
Nem akarok senki felett pálcát törni, de némely faluhírmondót szerintem a rosszindulaton túl az irigység is vezérelte az örökös intrikában. Néha én is „megátkoztam” ezeket a hírharangokat. Nem kívántam nekik olyan nagyon rosszat. De rájuk nézve akár egy félórás némaság is halálos lehetett volna. Hányan áhítoznak ma is erre a legalább fél órás csendre!
Pista bácsi és Piri néni nem sokat foglalkoztak a falu rossznyelveivel, továbbra is ugyanúgy sétáltak kézen fogva. Pedig biztosan tudtak ők is a szóbeszédről, lehet, hogy még az eredetéről is, de nem törődtek vele, hanem élték a saját életüket.
Egy alkalommal, mikor jöttek a tejért, vagy már ballagtak hazafelé – nem is tudom már –, megálltak, és szokás szerint köszöntünk egymásnak. Ekkor vettem észre a csodát. Piri néni Pista bácsi szemébe nézett, és látszott, hogy ő nem azt az idős embert látja, akit mindenki más, hanem azt a fess, fiatal férfit, akinek hajdanán odaadta a szívét. Pista bácsiról is lerítt, hogy ő is azt a hamvas, takaros menyecskét látja Piroska néniben, aki már vagy 60 éve boldogságban és szeretetben tartja őt. A sok együtt eltöltött idő dacolt az elmúlással, az összekapcsolódó tekintetek csendben beszéltek közös múltjukról és a változatlan érzésekről. Lehet, hogy észre is vették, hogy kihallgattam pillantásukat, így aztán gyorsan újra egymásra néztek, és szemérmesen elköszöntek.
Én meg ottmaradtam némán, leforrázva, mintha megloptam volna őket, mert beleférkőztem az egymás számára fenntartott legbelsőbb világukba. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy akik őket ezért kigúnyolták, vajon átélhették-e valaha ezt a csodát. Szerintem biztosan nem, mert akkor nem fordult volna a nyelvük ócsárlásra. De az is lehet, hogy ők másképp látták, és csak a szemüknek hittek, és értelemmel akarták megmagyarázni azt, amit csak a szív láthat. A mai napig sokszor gondolok arra a pillanatra, mikor Piroska néni szemeiben megcsillant az a bizonyos fény, és hogyan válaszoltak erre rögtön Pista bácsi szemei.
Áldottak ők, most már tudom, mert oly sokan keressük ezt a csodát, és oly keveseknek adatik meg. A pillanat, melynek tanúja lehettem, olyan, amiért valóban érdemes élni. Az ilyen meghitt pillanatok túllépnek még az idő korlátain is, mert a tiszta, igaz szeretet Istenben gyökerezik.