Egy véres-gyilkos háború árnyékában kell-e egyáltalán szót ejteni egy pofonról?
Erőszak, agresszió, ütés, pofon. Fáj, sebez, sért, bánt. Nos, igen, kell, vagy legalábbis érdemes.
Az idei – a szokásos téli időpontról a járvány miatt március végére halasztott – Oscar-gála talán a Filmakadémia történetében a legbotrányosabbra sikeredett. Will Smith, a rendkívül népszerű amerikai színész, aki egyébként később az est folyamán a legjobb férfi főszereplő Oscar-díját is megkapta, egyszerűen felsétált a pódiumra, és pofonvágta az épp poénkodva konferáló humorista-színész Chris Rockot. Nem poénból, hanem egészen komolyan.
Rock ugyanis Smith feleségén, illetve annak kopasz fején viccelődött: “Jada, I love you. G.I. Jane 2, can’t wait to see it. Alright?” – utalva a G. I. Jane című régi filmre, melyben a címszereplő Demi Moore alakított kopaszra borotvált fejű hivatásos katonát. Ez az amúgy elég gyatra poén lehetett volna valamelyest vicces is, ha Smith felesége, Jada divatból vagy egy szerep kedvéért lenne kopasz. Csakhogy ez nem így van.
Jada alopeciában szenved, ami egy, a haj kihullását eredményező, autoimmun betegség. Éveken át viselt nyilvános helyeken turbánokat, kendőket, a hajvesztést leplezendő, míg aztán Facebook és Instagram oldalán is őszintén beszélt a betegségéről, és a foltokban hiányos, illetve megmaradt haját – felnőtt lánya tanácsára és támogatásával – egyszerűen leborotválta: „Willow vett rá, hogy megtegyem, mert ideje volt elengedni. De az ötvenes éveim arról szólnak majd, hogy ki merjek lépni az árnyékból.”
Will Smithnek vannak nagyon ütős filmjei, de őszintén megvallva, magánemberként nem vagyok oda érte. Amiket az önmagáról írt könyvéből, vagy a vele készült riportokból tudni lehet róla, a magánéletéről, a szcientológiához fűződő kapcsolatáról, mindez nem igazán teszi számomra szimpatikussá. (Bocsi a rajongóknak, saját vélemény.) És nem gondolom, hogy egy világszerte élőben nézett Oscar-gálán helye lenne pofozkodásnak, trágárságnak, verekedésnek – mint egy kocsmában.
Valahogy mégis megértem Smith kiabálását: „Vedd le a feleségem nevét a ki…ott szádról!” És értem, meg el is szomorítanak Smith mondatai, melyeket már a Serena és Venus Williams teniszezőnők édesapjának megformálásáért kapott díj átvétele utáni beszédében sírva mondott: „Richard Williams ádáz védelmezője volt a családjának. … Tudom, ahhoz, amit mi csinálunk, el kell tudnod viselni a gyalázkodást. … Ebben a szakmában el kell tudnod viselni a tiszteletlenséget. És mosolyognod kell, úgy kell tenned, mintha ez oké lenne.”
Nem, nem oké. Nem az a verekedés, de a szavakkal való bántalmazás sem az. Az is erőszak, agresszió, ütés, pofon. Az is fáj, sebez, sért és bánt. Ami ma Magyarországon, főleg a választási kampány idején – és újabban ebben a nyugati „kultúrában” – folyik csak a verbalitás szintjén is: elfogadhatatlan. Az egymás gyalázása, idiótázása, lehülyézése, a bevett stílussá vált trágárság…
A Tízparancsolat mindkét tábláján van egy-egy parancs, ami a szóbeli vétket tiltja: Isten nevének méltatlan, hiábavaló kimondását és az embertárs ellen tett hamis tanúságot, amibe bőven belefér minden másik embert sebző, életét megkárosító, gyilkos szó. Szidalom, rágalom, pletyka, gonosz hazugság, gyalázkodás, csúfolódás, megfélemlítés, terrorizálás.
Keresztényként lehet és kell elég bátornak lenni kimondani, hogy nem, ez nem oké. És elég józannak lenni, hogy ne ragadjon magával. Szembeszállni, de másnak lenni. Nem álkegyeskedéssel, vagy a Kijelentés igazságának elmismásolásával, hanem azzal a Lélekkel, amely nem a félelemnek, hanem az erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelke.