Az idei február is olyan volt, mint általában szokott, azaz változékony és hűvös. Bár volt néhány jó nap is, de összességében mégis olyan nehezen mentek az órák, mintha az idő homokját valami láthatatlan erő összeragasztotta volna, és ezért a homokszemek nem igazán akartak leperegni a homokórában. Fekvőgipszben néztem a szomszéd kopasz diófáját és örültem, ha nagy néha egy-egy madár megpihent rajta és végre valami újat láthattam. A kedd volt mindig a hétzáró nap a hosszú várakozásban. A péntekeket is megünnepeltem magamban, mert az már majdnem egy fél hét elmúlását jelentette. A szombat pedig a totálisan bebiztosította, hogy a megkezdett hétből már kevesebb van vissza, mint ami eltelt. A hatheti ágyhoz kötöttségemet beosztottam több rendszerbe is: először csak hetekben mértem az időt, majd az első hét letelte után következett az első tíz napos intervallum, aztán a második hét letelte már az 1/3 idő leteltét jelezte. Vártam a huszadik napra is, mert az már félidőt jelentett, és onnét már látótávolságba került a kontroll időpontja. Keserves egy várakozás volt ez. Bizony megesett, hogy már semmihez sem volt kedvem. Már nem kötött le az olvasás sem, hiába volt jó a könyv. Csak az a remény adott erőt, hogy egyszer letelik kiszolgáltatott helyzetem és meggyógyulok. Eljött a hőn áhított kontroll időpontja. Az időjárás is kegyes volt hozzánk, miközben Budapestre tartottunk. Szemeim szinte az autó üvegjére tapadtak, hogy végre valami új vizuális élmény tárul eléjük a diófán túl. A bezártság után teljesen más érzés volt látni a világot, hogy mennyire szaladnak az emberek, mintha mindenkinek halaszthatatlan dolga lenne. Észrevettem embereket, akik külsejükkel akartak kitűnni a tömegből, hogy ezzel is mutassák az egyéniségüket, pedig valójában csak egy-egy divatirányzatot másoltak.
A kontrollon megszabadítottak a fekvőgipsztől, helyette megkaptam a „járógipsz” egy modernebb változatát, és 7 újabb hetet a következő kontrollig. De elmondták, hogy 4 hétig még mindig nulla legyen a terhelés, majd utána félig lehet csak terhelni a lábamat. Pedig én végig azzal számoltam, hogy 6 hét után, ha gipszben is, de „normálisan” járni fogok, és megszűnik a teljes kiszolgáltatottságom végre. Ennyit a kútba esett reményemről. Most aztán azon gondolkozhatok, hogy ezt az előttem álló 7 hetet ki lehet-e még tölteni újabb reménnyel? Elképzelésem sincs, hogyan lehet ezt megoldani, de nem egyszerű feladat, az már bizonyos. Pedig mindenkitől azt hallottam, hogy az a bizonyos pikkelyes hal meg legutoljára. (a reményhal)
Egyszer olvastam egy kereskedő házaspárról, akik egy kis faluba kerültek. Az asszony hozományából egy kis üzletet tudtak nyitni. Nem a világ végén volt a falu, de többek szerint onnan már csak egy kőhajításra volt a netovább. Számtalanszor el akartak költözni, de mindig közbejött valami, és ők szépen lassan beletörődtek a sorsukba, maradtak. Idővel nagyobb lett a bolt, aztán megtoldották még egy vendéglővel is. Lassacskán gyarapodtak, és már nem is a saját jövőjüket tervezték, hanem a gyerekét, hogy annak jó legyen. Az idő előrehaladtával azonban az asszony elbúcsúzott ettől a földi világtól. Az ember azt gondolta magában, hogy a közösség észre fogja venni a bánatát, és lesz majd valaki, aki segít neki feldolgozni a csapást. De nem akadt senki sem, akivel megoszthatta volna fájdalmát. Pedig ő volt a falu mindentudója, neki mondták el a spicces kuncsaftok minden titkukat, tudva, hogy onnan az biztos, hogy nem kerül ki. A gyász közepette azonban mindenkit igazából csak az érdekelt, hogy a bolt és a vendéglő folyamatosan nyitva maradjon, mert nekik csak ez számított.
A fiúkból közben szép ifjú cseperedett. Taníttatta ugyan, de annak nem fűlött a foga semmihez sem. Olyan volt, mint a búra alatt nevelt palánta, ami csak megnyúlt. Az eső sem verte meg, hogy lefelé hajolva lássa, hogy melyik földből nőtt is ki ő valójában. Nem látta ő jól a világ valóságát. Először csak egyre gyakrabban kevesellette az apai apanázst, majd meg is lopta a saját apját. Egy alkalommal, mikor az apa rajtakapta fiát a lopáson, az rátámadt, és még neki állt feljebb, hogy sokkal több járna neki. Az apa elgondolkozott, hogy hova is tűntek felesége és az ő álmai, és mi értelme volt önfeláldozásuknak. Nem szólt egy szót sem, vett egy nagy levegőt, összeszorította a fogait, mert élve mégsem mehet a föld alá. De ettől fogva arra kérte az Urat, hogy minél rövidebb legyen a számára kimért idő.
Mi a megoldás egy reménytelen helyzetben? Talán az, hogy feltesszük a kezünket, és várjuk a véget? Szerintem nem. Inkább a végsőkig keresni a reménytelenségben azokat a kicsi kis szikrákat, amik reményt adhatnak, amibe aztán bele lehet kapaszkodni. Nekem van egy biztos támaszom, a feleségem, aki most az elesettségemben mindent megtesz azért, hogy könnyebben viseljem a megpróbáltatásokat. Nagyon bízom abban, hogy az Úrnak még vannak tervei velem.
De meg kell említenem azt is, hogy a humor sokat tud javítani nem igazán rózsás helyzetemen. Hiszen életem párjával együtt tudunk nevetni a bő lére sikeredett paprikás krumplin éppúgy, mint az esetlen esti fürdőzéseken. Kedvesen mondogatja, hogy micsoda „mitugrász” lett belőlem, miközben én „babaarcú gyilkosnak” nevezem, amikor naponta adja be a vérhigítót. Kis dolgoknak is tudunk örülni, hálásak vagyunk az ételért, az otthonért, hogy a kerti munkák is elkészültek, a fű is le lett nyírva, hogy már nem kell fájdalomcsillapítót szednem stb. Mindig érezzük, hogy az Úr segítsége akkor jön, amikor tényleg szükséges, és nem akkor, amikor mi szeretnénk.
Mindenki reménykedik, hogy a sorsa egyszer csak jobbra fordul. Szeretnénk, hogy a nagy egészben homokszemként lepergő kis életünknek lenne valami értelme. Pusztán emberileg is nagyon tudunk bízni abban, hogy a bajokból van kilábalás, de olykor elfogy a reményünk. Mi keresztyénként azonban úgy hisszük, hogy az Úrnak van velünk valami terve, szándéka, még akkor is, amikor mi éppen nem is látjuk a fényt az alagút végén. Ugyan nem vagyunk képesek arra, hogy egy véges tudattal felfogjuk a végtelent, hiszen a végtelen időben és térben még porszemek sem vagyunk. De a végtelen egy pontban, a jelenben találkozik velünk, amit nem mindegy, hogy élünk meg, amely találkozásnak a kimenetele rajtunk is múlik. A jelen sikere a bennünk élő vagy kihunyt, éppen fellángoló vagy elhamvadó reménységen is múlik. Emberi reménységeink sokszor megcsalnak, elillannak. Egyedül az Úrban bízhatunk, belé vetett hitünk megtartó erejében reménykedhetünk. Hiszen a legnehezebb élethelyzetekben is meghallhatjuk az Ő biztatását:
„Elég neked az én kegyelmem…” (2Kor 12:9)