Nehéz, mentálisan megterhelő időket élünk. Átrobogott rajtunk a covid több hullámban is, aztán jött a háború itt a szomszédban, aminek a hullámai mindenekelőtt a hozzánk menekülőkben csaptak át a határunkon, de fokozatosan-biztosan politikai és gazdasági szempontból is megrázkódtatunk itt Európában és az egész világon újra. Nem tudjuk, meddig tart és hat ki, mi lesz mindezután.
Covidosok és post-covidosok – akár a családban, ukrán menekültek és emelkedő árak az országban, a háború és a súlyos infláció fenyegetése mindenütt. Ennek a levegőjében ünnepeltünk húsvétot, anyák napját, így érkezik majd meg a pünkösd és a nyár is.
De a múlt hétvégén – legalábbis a fővárosban és itt Dunántúlon – valami átmenetileg áthangolta az emberek jelentős részét. 22 csapatnyi, mindössze néhány száz ember tekert végig kerékpáron a fővároson, a Dunakanyarban és somogyi tájakon át a Balaton-felvidékig. Elindult a Giro d’Italia. Itt, Magyarországon.
Három nagy kerékpáros háromhetes körverseny létezik Európában, az egyik a spanyol, de a legrégebbi a francia Tour de France (1903-tól), és ez az idén hozzánk látogató, sőt, nálunk induló olasz. 1909-ben indították az első Girot, Milánóból indulva és oda visszaérve, eleinte csak olasz résztvevőkkel. Aztán lassan ezek a körversenyek nemzetközivé lettek, és rangos nemzetközi csapatok indultak és az útvonal is kibővült.
Igen, tudom, nem egy Olimpia, még csak nem is Világ- vagy Európa Bajnokság. De ezek a megmérettetések kerékpársportban talán mégis a legrangosabbak. És az egyikük hazánkban most startolt és haladt át először. És sem a résztvevők, sem a szervezők által nem várt, döbbenetes hatása lett.
Magyarország gyönyörű vidékeit jelölték ki útvonalként a rendezők, így a drónos, helikopteres, nemzetközi tévés közvetítések a sportolókat követve hazánk kivételes szépségeit is bemutatták. Budapest nevezetes helyeit, a Hősök terét, a dunai rakpartot, a Parlamentet, a Budai Várat, Székesfehérvárt, Esztergomot, Visegrádot, a Dunakanyart, Somogy lankáit, Hévízt, a Balaton északi partját, a Badacsonyt, a Tihanyi félszigetet. De láttattak valami mást is. A magyarokat!
Magyarok százai, ezrei, akik elkötelezett kerékpárosok, vagy egyszerűen csak drukkolni vágytak, utaztak-tekertek-gyalogoltak oda a különböző helyszínekre, hogy lelkesen biztassák és ünnepeljék a mezőnyt. És nyilván elsősorban a három magyar versenyzőt, Valter Attilát, Peák Barnabást és Fetter Eriket, akik ugyan különböző csapatokban tekernek, de most átélhették az össze- és haza-tartozást.
A legismertebb Attila. Én sok évvel ezelőtt valamelyest követtem a Tour de France-t, főként Lance Armstrong diadalmas szereplését, míg a dopping-botrány be nem ütött. Utána felejtős lett. Egészen addig, míg tavaly hangos nem lett a média a fiatal Valter Attila sikerétől, aki a Giro d’Italian három napon át is viselte a rózsaszín pólót!
Ez egy olyan verseny, amin belül több verseny is zajlik. Nemcsak az utolsó nap lehet diadalmas, amikor kiderül, hogy ki nyert. Folyamatosan pontoznak és mérnek, és aki például az összetettben éppen vezet, az a csapatmeze fölé felveheti a rózsaszín pólót, ami vezető státusát jelzi. És aznap abban tekerhet végig, míg valaki meg nem előzi.
Vannak más színű pólók is, a hegymenetek pillanatnyi győztese kéket viselhet, a 25 év alattiak legjobbja fehéret. Attila tavaly mind a fehéret, mind a rózsaszínt (a legrangosabbat) hordhatta egy ideig. Talán ebből is fakadt idén a nagy magyar lelkesedés – és egy kicsit az is, hogy hazánkból indulhatott Itália nagy Köre!
De arra valóban senki nem számított, hogy a magyarok lelkesedése ilyen mérvű lesz. A verseny útvonala végig tele volt drukkerekkel, akik igen változatos formáit találták ki a versenyzők biztatásának, szimpátiájuk kifejezésének. Nem csak álltak és éljeneztek az út szélén, hanem jelmezeket öltöttek, feliratokat, táblákat emeltek, sőt a mezőny kíséretébe szegődtek.
Voltak, akik – nyilván profibb kerékpárosok – a főútvonallal párhuzamos bicikliúton néhány perc erejéig kísérték a versenyzőket. A martonvásári Szent László Huszáregyesület pedig – ugyancsak a mezőny mellett haladva – kivont karddal vágtatott egy kis darabon mellettük, amiről a Giro hivatalos oldalán is említést tettek egy rövid videóval: „The Giro d’Italia is not just about cycling: it’s about folklore, tradition and lots of fun”!
Nekem szívderítő volt mindezt végigkövetni, megmosolyogni, ahogy a nagy nemzetközi mezőny átvágtat olyan – a volt somogyi szórványgyülekezeteinkhez közel eső – településeken, mint Nagybajom és Kaposmérő, gyönyörködni, mikor a keszthelyi Festetics kastély parkjában rózsaszín pólós aktivisták egy hatalmas, forgó kerekű biciklit formázva összeállnak a mezőny üdvözletére. Látni, ahogy HÁROM NAPIG TOMBOLT A GIRO-CSODA MAGYARORSZÁGON.
És hozott felszabadultságot, innovatív humort, egy kis elfelejtkezést, igazi nemzetköziséget, de magyar egyediséget, valamit, ami érvényesen, hitelesen és erőteljesen túlszólt minden komoly és aktuális nehézséget és feszültséget. Amitől felderülhetett minden magyar szív, még teljesen be nem szűkült minden létszemlélet és élet-megélés.
Ja, és hogy miért rózsaszín az a legjelentősebb póló? Akkor is, ha erről a színről már sokaknak egészen más jut az eszébe? Hát egyszerűen csak azért, mert a trikó színe a versenyt létrehozó olasz sportújságtól, a La Gazzetta dello Sporttól ered, mivel lapjai rózsaszínűek. Ennyi! ☺
