Nem úgy van, ahogy gondolja az ember. Mert az ember azt gondolja, hogy a legrosszabb esetben meghal, aztán annyi. Mint amikor este holtfáradtan ágyba zuhan és érzi, hogy milyen jó megpihenni. Akkor már nem azon jár az esze, hogy még mit lehetne, mit kellene megtenni, vagy hogy miből marad ki. Csak megpihen.
A legnagyszerűbb hír minden hír között, hogy Jézus örök életet szerzett nekünk. Legyőzte a halált. Ő az első zsenge a halottak közül. Feltámadunk! Találkozunk! Nincs bezárva az életünk születés és halál közé. Szinte fel se tudjuk fogni. Még egy hívő ember számára se magától értetődő, hogy az életét ne két pont, születés és halál között képzelje el.
A sír üres!
Ugyanakkor egy másik olvasatban van valami nyugtalanító is ebben a mondatban. Mert nem hagyja meg az embert a megszokott keretei között, ahol a vég valóban vég lehet és ahol a történetek végleg lezárhatók.
A sír üres.
Ez a hír egyszerre felemelő és zavarba ejtő. Azért zavarba ejtő, mert azt jelenti, hogy az a logika, amiben élünk, nem teljes. Hogy vannak törések a valóság szövetén, és hogy Isten másként működik, mint ahogy mi elképzelnénk.
Az ember számol: meddig bírja, mit veszíthet el, mi az, ami után már nincs tovább. Beállít magának határokat, és ezek között próbál biztonságosan mozogni. A legrosszabb forgatókönyv mindig ott van a fejében: „legfeljebb ennyi történhet”. És ebbe a gondolatba valahogy bele is nyugszik. A feltámadás nem fér bele ebbe a gondolatmenetbe. – Sose felejtem el, amikor egyszer régen, egy húsvéti legációs szolgálatom után, a gyülekezet egyik tagja a templomajtóban, kézfogás közben mosolyogva azt mondta:
-Ugye ezt a tiszteletes asszony sem gondolja komolyan? Onnan még senki nem jött vissza.
-Csak Jézus, – válaszoltam.
És látszott rajta a csalódottság, mert hát amúgy szép volt a prédikáció.
A sír üres.
Isten nem egyszerűen csodát tett, hanem szétfeszítette azt a keretet, amelyben mi gondolkodunk. Mi elbújnánk a kert fái között, beletörődnénk, hogy kiűzettünk a Paradicsomból, felépítenénk a magunk rendszerét a magunk törvényei szerint, Ő pedig utánunk jön. Le, egészen a pokol mélységébe.
Ez az, ami igazán nehéz. Elfogadni, hogy Isten nem igazodik a mi véglegességeinkhez. Hogy amit mi lezártnak tekintünk, azt ő még nyitva tartja.
Ugyan a feltámadás a halálra adható legerősebb válasz, Isten válasza Jézusban, de Húsvét vasárnapja mégsem csak ennek a válasznak az ünnepe, hanem egy kérdés megjelenésének a pillanata is.
A sír üres.
A kérdés az, hogy mit kezdünk vele. Hogy mit kezdünk a feltámadás tényével.
Hogy hajlandóak vagyunk-e elengedni a mi biztonságosnak vélt világképünket, amely szerint minden kiszámíthatóan véget ér.
Mert ha a sír valóban üres, akkor az élet több, mint amit eddig gondoltunk róla. Akkor nem csak túlélni kell a halálig, hanem készen lenni arra, hogy Isten ott is új kezdetet ad, ahol mi már nem számítunk semmire.
És talán ez a húsvét valódi tétje: nem az, hogy elhisszük-e a történetet, hanem az, hogy hagyjuk-e, hogy ez a történet átírja a sajátunkat.
