Mi dolga van egy sírnak? Van. Létezik.
Azért van, létezik, hogy a létező kulturált, vagy ellenőrzött körülmények között váljon nemlétezővé. A nemléthez segít hozzá. A nemlét alatt a lassú feledés homályát is értem.
Persze a létező nemlétezővé lesz a sír nélkül is. Tengerek, hegyek, mezők, hadszínterek, végtelen orosz sztyeppék, Dél-Amerikai pampák, Nepál, Tibet magaslatai, Hirosima, Nagaszaki, Pompei, Krakatau.
De vannak, akik a létezőt még nem akarják elengedni. Emlékeznek. A sír lesz az a hely, vagy pont, ahová az emlékezetet helyezik. Ezek jelölt sírok lesznek.
Lehet egy emberhez tartozó, lehet egy családhoz tartozó, lehet egy néphez tartozó, lehet az emberiséghez tartozó az, aki a létezőből nemlétezővé válik.
A sír, sírkertek így nyernek valamiféle szellemiséget. Így lesz megszemélyesítve a szellemiség, és lesznek szellemek, akiktől tartani kell, vagy ki tudja milyen viszonyban kell lenni velük, netalán kerülni illik őket. Ezeknek van valamilyen kulturális hozadéka is. A sírkertben illik csendben lenni, nem zavarni az ősök szellemét. Vagy éppen vidáman hívni őket és együtt lenni velük. Ezek nép és szokásfüggők.
Jézust egy mocskos kivégzés után temetik el egy sírba. Valahogy mindenkinek az az érdeke, hogy ott maradjon.
A római hatóságoknak a lakosság lecsillapítása fontos. Meg kell felelni a császár felé. Részben ez a zsidó hatóságok érdeke is, meg persze a saját befolyásuk megtartása, a templom, kultusz zavartalan működtetése. Leginkább evilági megélhetésre, létezésre irányul az ő temetési elképzelésük. Még annyit tesznek a zavartalanságért, hogy őriztetik a sírt katonákkal. Ez Jézus mondása miatt fontos, mert azt mondta, hogy feltámad a harmadik napra. Nehogy valakinek eszébe jusson beteljesíteni, és akkor kezdődik a legendagyártás. Azt meg nem lehet megállítani.
Azoknak, akik szerették Jézust, értelemszerűen fontos a szokások szerinti temetés megadása. Ez egyfajta tisztelet az ember és Isten felé. Meg akarják őrizni az emlékét. Tehát ők még nem akarják átadni teljesen a nemlétnek Jézust.
A hatóságok pedig minél előbb el szeretnék feledni és feledtetni.
Az Arimátiából való József sírja, Jézus sírja, kiváló helye lesz Jézus testének, akit a továbbiakban ilyen-olyan előjellel nemlétezőként akarnak látni. Persze van, aki azonnal feledtetné, és van, aki sokáig akar emlékezni rá. A végeredmény hosszú távon azonos. Egy elfeledett sír, elfeledett emberi élet, a közös tudatból, emlékezetközösségből elveszve.
A keresztfán való kivégzés volt a megsemmisítés egyik fő fázisa, akkor a sír talán még fontosabb is. Mert ez fogja befejezni azt, amit elkezdtek. A sírba való elhelyezés egy fordulópontja a gyásznak. Láttuk eltemetni. Tudatosul, hogy végleg vége. Ezzel kezdődik egy új szakasz. Az elengedés azzal a bizonyossággal, hogy halott és vége van. A létező átlépte azt a földi határt, amit ember nem tud visszafelé átlépni. Ezért már nem is kell, és nincs is mibe gondolkodni, kapaszkodni, reménykedni. Nagy, végtelen súly ez, amit lassan a feledéssel tesz le az ember.
Azonban Jézus keresztfája elveszíti a kivégzőeszköz szerepét és örök mementóvá, jellé válik. Jézus sírjának a jelzője, hogy „üres”, szintén nagy jelentőségű a későbbiekben. Ez a sír nem lesz sem családi, sem nemzeti, sem emberiségbeli, sem vallásbeli emlékezeti hely. Mert ez a sír megszűnik sír lenni, Jézus sírja lenni. Egyetlen jelzője lesz, hogy üres. Nincs mit kapkodva, vagy tiszteletet adva elfeledni. A végtelent a véges nem tarthatja meg.