A teremtés hetén át belecsöppenünk a reformáció hónapjába. De ha a hetek, hónapok nem volnának elegek, napból világnapba esünk: zene világnapja, idősek napja, állatok világnapja, a lelki egészség világnapja… Eddig nem tudtam, hogy október második szombatja a hospice és palliatív ellátás napja, mint ahogy azt sem, hogy az aradi vértanúkra való emlékezés napján osztozik a celebrális paralézis világnap, és az állami gondoskodásban élő gyermekek napja követi. Csak kapkodom a fejem, mennyi ügy és esemény kérné a figyelmünket és mennyi jó programról maradunk le. Mert valahogy ezek a napok engem sosem előre bejelentkezve érnek el, hanem egy sötét zugból előugorva ordítják, hogy „meglepetés!”. Rossz naptárt használok?
A negyedik hullám dereka előtt, aki csak akart még gyorsan megházasodik, még gyorsan megkeresztelteti a gyermekét és a gyülekezetek is sietnek konfirmálni az ifjakat. Az elmúlt évet alapul véve, ki tudja mikor lehet újra együtt lenni, maszktalan fotókat készíteni az úrasztala körül.
Fesztivál fesztivált ért, mire el merték hinni a szervezők nyár végére, hogy talán még nem azonnal a júliusi nyaralások után ront ránk a vírus veleje. Melyik ujjamba harapjak dilemma jutott minden napra, hogy a gyerekkönyvhét, a borfesztivál, a kis helyi főzdénk szülinapja, mellrák elleni figyelemfelhívó séta, szüreti alkalmak sokaságának melyik morzsájára kerekedjünk fel.
Valahogy az élet mintha sűrűbb lenne. Vajon a tél jötte az, ami hajtja bennünk ezt a most gyorsan mindent is? Az elmúlás, ami ezúttal nem csak a fákon, de talán a vírussal küzdők számán is meg fog látszani? Egyszer elmúlunk mind. Vajon ez is ilyen „még most gyorsan” üzemmódba kapcsol minket? Még most gyorsan kell karrier, gyerek, élmény ezer? Még most gyorsan apu vedd meg nekem a várost? Hiszen még sosem voltam szabadesés szimulátorban, és úgy ugye meghalni nem lehet, vagy nem érdemes. Filmben sem szerepeltem, pedig az utcámban forgatott Bruce Willis. Lehet, hogy sokan az életüket tudattalanul egy bakancslistaként élik?
Sűrítjük, ehetetlenre sűrítjük. Rántjuk, habarjuk, tejfölözzük, lisztezzük, míg egy csiriz nem lesz.
A rengeteg figyelmünkért kiáltó esemény mellett divatba jött a tudatosság. Kétségkívül korunk egyik kulcsfogalma. Tudatos vásárlók vagyunk, megválogatjuk mit és mennyit veszünk. Ökotudatosak is, ki mennyire bírja, próbáljuk minél kisebb lábnyommal terhelni a földünket. Tudatos szülők is vagyunk, a tudatosan megtervezett családunkban, akik tudatos jelenléttel figyelnek a gyermekeikre és tudatos médiafogyasztásra nevelik magukat velük együtt. Tudatosan tájékozódunk – például a világnapokról és szűkebb-tágabb pátriánk közügyeiről. Tudatosan növelem a havi átlag lépésszámom, vagy pont az intenzitást, lássék a diagramon, hogy micsoda szép kiművelt görbe ez az aktivitás!
Egy a gond: tudatosnak lenni marha strapás. Az azt jelenti, hogy utánajársz az összetevőknek a címkén, tudod a hulladék kezelő munkájának rejtelmeit, kiolvastad a telefonos applikáció apróbetűjét, elöblíted és kilapítod a tejesdobozt mielőtt a megfelelő külön konténerbe dobod. Elolvasod a hírt jobbról is meg balról is, mert más-más oldalát látod valóban az esetnek. És elvárod magadtól, hogy ez így legyen, vagy úgy gondolod, tőled várják el mások, hogy minderre legyen plusz figyelmed, erőd, időd. Mi több, szorongsz és bűntudatod van, ha valamiben sodródsz. Pedig milyen jó az. Milyen jó kicsit flowban lenni. Megvenni valamit csak mert megtetszik. Elolvasni egy trash humoroldal bejegyzéseit, vagy megengedni magadnak egy kifejezetten ártalmas kaját.
A világnapos besűrített mindent akaró pörgő tempó, és a tudatosság teljesítménykényszere együtt hihetetlenül káros. Hiába tudom mindegyik alkalomról, vagy törekvésről kimondani azt, hogy jó, dicsérendő, jószándékú és fontos ügy: gebedek alattuk. Mert nem tudok minden nap ünnepelni – valamikor inget mosni is csak kell – és nem tudok mindig tudatos lenni – valamikor aludni is kell, bár az alvást is figyeli az applikáció, nehogy rosszul csináljam.
Sokat gondolkodom azon, hogy a gyülekezeti életünk hogy lehet ehelyett valami más. Hogy ne ugyanezt a kulturális tempó és elváráscsomagot terheljük egymásra még a templomban is. Hogy ide valóban felüdülni jöjjenek, beleilleszkedve egy olyan isteni rendbe, mely öröktől fogva tart és az eszkhaton felé vezet. Hogy ne egy újabb Bábel épüljön programokból és divatos, trendi ügyekből, amit aztán szemöldök húzva lehet számonkérni a másikon, vagy verni érte a saját vállunk.
Milyen jó lenne, ha nem csak programok alkalmával találkoznánk, hanem csak úgy. Egy közös reggelin, aminek nincs liturgiája, nincs elvárás benne, csak közösség. Vagy egy közös bográcsozásban. Valamiben, ami nem célvezérelt, nincs apropója, nincs rajta sem idői kényszer, sem valami fontos stratégiai elvárás. Csak úgy lenni, nem sietni, nem figyelni.
Valahogy úgy van ez, mint a párkapcsolatban: igen, vannak tudatos törekvéseink, minthogy időt szakítunk a másikra, megszervezzük a randit, a másik szülinapját, kitaláljuk hol nyaralunk, keretet adunk a közös dolgainknak. De közben mindezt megette a fene, ha a kötelesség tudat, vagy valami muszáj ízű hajtja és nem a vonzalom, a szenvedély, vagy akár csak az együtt bambulás Annak a tapasztalása, hogy jó együtt. Csak szótlanul ülni is milyen jó.
Keresem, hogy ez az együtt bambulás, ha úgy tetszik a gyülekezeti slow mozgalom hogyan nyerhet formát. Mert hiszem, hogy az idő és teljesítmény nyomásból kilépve valami egészen más minőségre emelkedhet az Istenkapcsolatunk és a közösségi életünk is.
Kell, hogy a vasárnapunk ne csak egy elnyűtt nap legyen a többi között. Kell, hogy ne csak kontaktok legyenek a kapcsolataim, hanem hús vér emberek. Kell, hogy a hitem ne csak projekt, vagy ünnepi kellék legyen, hanem a cél és az eszköz egyben. Kell, hogy számomra Isten ne csak egy furcsa rendezőelv legyen, hanem eleven Úr, akivel jó lenni.
Mily kedvesek a te hajlékaid, ó, Seregek Ura! Sóvárog, sőt eleped a lelkem az Úr udvarai után. Testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez. Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek Ura, királyom és Istenem! Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged! (Szela.) Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol. Ha a Siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt, az őszi eső is elárasztja áldásával. Újult erővel haladnak, és megjelennek Istennél a Sionon. Uram, Seregek Istene, hallgasd meg imádságomat! Figyelj rám, Jákób Istene! (Szela.) Istenünk, pajzsunk, nézz ránk, tekints fölkented személyére! Bizony, jobb egy nap a te udvaraidban, mint máshol ezer. Jobb az Isten háza küszöbén állni, mint a bűnösök sátraiban lakni. Mert nap és pajzs az Úr, kegyelmet és dicsőséget ad az Isten. Nem vonja meg javait az Úr azoktól, akik feddhetetlenül élnek. Seregek Ura, boldog az az ember, aki benned bízik! /84. zsoltár/
