Vasárnap, szolgálat után egy rövid, ám szükséges bevásárlás. Legalább 10 kg a dinnye, amit kiválasztottam. Rég le is mértem. A gyümölcsök között bóklászom, mikor megérkezik a négytagú család. Nem kell sokáig gondolkodni, hogy tudjam, nem sok pénzzel jöttek a boltba. Két óvodás korú gyerek lóg a bevásárlókocsi elején. Anyjuk vézna, elhasznált igavonó képét festette. A szülések, vitaminhiány, alultápláltság rajta mutatkozott meg leginkább.
– Vegyünk dinnyét! – kérlelték szüleiket a gyerekek.
Tanácstalan zavar, tépelődés. Nem ezért jöttek. Lenne fontosabb is. Majd igyekvő válogatás után előkerült a legkisebb dinnye. Körülbelül 2,5 kg, ha lehetett. Rátették a mérlegre.
– Mennyi?
– Ezervalamennyi…. Mi legyen? Elvigyük? Kérdezte az anya. Még nagyobb tanácstalanság érződött.
– Vágasd el! Hangzott az apa válasza, ami tele volt az örömszerzés figyelmességével, de az elégedetlenség aggodalmával is.
Figyeltem az elkanyarodó családot, akik keresték az eladót, hogy megfelezze a dinnyét, én pedig úgy utáltam az enyémet, ami a kosaramban volt! Minden haragomat abba a szerencsétlen dinnyébe koncentráltam. Miért vannak ekkora társadalmi különbségek? Miért ennyire kapzsi az ember? Miért nem látjuk egymást igazán? Alig pár perce a szenvedésről prédikáltam a templomban, a következő pillanatban pedig ez a bolti jelenet nekem szegezte a kérdést: „Ugyan, mit tudsz te a szenvedésről?”
Nem érintett volna meg ennyire ez a találkozás, ha nem ismerném azt az élethelyzetet, amiben vannak. Olyan húrját pendítette meg lelkemnek, ami bár távol került már a mindennapjaimtól, mégis létező. Egy azon húrok közül, melyek rezonálnak bennem, mikor meglátom az élet nyomorát, a szenvedéssel teli kétségbeesést. Megrezdül bennem, ha szegénységet látok, fizikális vagy verbális bántalmazást. Abúzust és elhanyagolást. A kellemesen csilingelő hangok mellett megbújnak ezek is, de ettől lesz mégis teljes Istennek ama dallama, akivé váltam. Így ismerem a szenvedést, a teljesség részeként.
Kifizettem a dinnyémet, kitoltam a kosarat, majd mindent bepakoltam az autóba, kivéve a dinnyét. Visszatoltam a kosárban a kijáratig és vártam. Vártam a családot, hogy odaadhassam. Először féltem, hátha megszégyenülve érzik magukat, hogy én csak úgy odaadom azt a dinnyét. Elvégre kihallgattam egy olyan családi beszélgetést, amit inkább titkolni szerettek volna. Elképzeltem, hogy az apa megharagszik és elküld annál is melegebbre, mint ami aznap volt. Elvégre mit képzelek én magamról, ő a férfi! Neki kell a családfenntartó szerepét vállalni. Hogy merem aláásni a tekintélyét a gyerekei előtt?
Majd megsimogattam a hiúságomat. Biztos nem így reagálnak. Meglátják bennem a jótevőt. Micsoda keresztyén vagyok! Nem csak beszélek róla, teszem is a jót. Ugye látod, Istenem? De a család nem jött. Egyre jobban tűzött a nap. Szomjas voltam. Éreztem, hogy szédülök, és hamarosan inkább kell rajtam segíteni, mint rajtuk. Kezdtem türelmetlen lenni. Mi tart eddig? Ha nincs pénzük, mit bóklásznak annyit abban a kis üzletben? Végig mutatják a gyerekeiknek, hogy mit nem vesznek meg? Micsoda kínzás! A kezdeti együttérzésem elillant, lelkem zokogó hárfája egyre keményebb üzeneteket formált. Mesét szőttem, kifogásokat kerestem, hogy miért kellene már elindulnom. Megjelent az apa képe, aki igazából nem is olyan odaadó. Elvégre neki volt a legnagyobb hasa. Dinnyét nem akar venni, bezzeg a sört megissza! Biztos dohányzik is. Miért nem tudja jobban beosztani a pénzét? Sokan igyekszünk. Sorra cikáztak az elítélő mondatok, amikkel valójában magamat próbáltam mentegetni, hogy ne érezzem kudarcot vallott szándékom súlyát.
Végül a hónom alá vettem a dinnyét és elindultam haza. Nem vártam tovább. A szüleimnek adtam a felét, akik annyit nélkülöztek, hogy nekünk, hármunknak legyen.
A gyerekek biztosan kaptak egy fél dinnyét. Még örültek is neki.
