Júniusban jelent meg egy kutatást összefoglaló tanulmány, amelynek a témája a szekuláris intoleranciának nevezett jelenség. Szekuláris intoleranciának hívják a (konzervatív) kereszténységgel szembeni türelmetlenséget. A három szervezet (Observatory on Intolerance and Discrimination Against Christians in Europe (OIDAC Europe), Observatory of Religious Freedom in Latin America (OLIRE), International Institute for Religious Freedom (IIRF) kutatási eredményeit közreadó szerzők hangsúlyozzák, hogy a kereszténységgel szembeni türelmetlenség jelensége kétségtelenül létezik, de feltérképezése, működési mechanizmusának pontos leírása még további alapos feltáró kutatásokat igényel. Állítják, hogy megdőlt az a tétel, miszerint a világnak vannak olyan térségei, ahol üldözik a kereszténységet, míg másutt a keresztények szabadon élhetik meg hitüket. Ezzel szemben az a helyzet, hogy létezik a kereszténység marginalizálásának egy kifinomult formája, amely egy hosszú folyamat, látszólag jelentéktelennek tűnő esetekből épül fel, ám végül mégis olyan általános kulturális légkört teremt, amelyben egyre kockázatosabb (konzervatív) keresztény tartalmakat nyilvánosan hangoztatni. Ez dermesztő hatással (chilling effect) van a kereszténységre, megjelenik a keresztény öncenzúra magatartásformája, amely végül a kereszténység önfeladásához vezethet.
A kutatásban az a koncepcionálisan új, hogy szakít a napjaink kereszténységére gyakran jellemző védekező szemlélettel. Az alapképlet ugyanis az szokott lenni, hogy folytonosan a konzervatív kereszténység van megvádolva azzal, hogy dogmatikus, fundamentalista, retrográd, érzéketlen, szeretetlen, reakciós, intoleráns, amire természetes válasz a tagadás és a védekezés. Csakhogy ez az alapképlet elfedi azt a szimpla tényt, hogy a kutatásban összefoglalóan szekularizmusnak nevezett vonulat azért tünteti fel negatív színekben a konzervatív kereszténységet, mert valójában ő maga intoleráns. Ez a szekuláris intolerancia képtelen megérteni a kereszténységet, mi több, nem is nagyon mutat rá nagy hajlandóságot, sőt azzal az igénnyel lép fel, hogy a kereszténység lenne olyan kedves átértelmezni évezredes hitét. A szekuláris világkép intoleranciája abban van, hogy valamely rejtélyes oknál fogva önmagát abszolútnak, normatívnak, végső viszonyítási pontnak tekinti, s elvárja a kereszténységtől, hogy igazodjék hozzá, még akkor is, ha ez nyilvánvalóan a kereszténység önfeladását jelentené.
A kutatás arra az eredményre jut, hogy a szekuláris világképnek az uralkodó jellege olyan kulturális környezetet hoz létre, amelyben nem jó kereszténynek lenni. Mint egyik szerző mondja, a szekuláris intolerancia is a kereszténység „kivégzésének” egy módja, azzal a különbséggel, hogy itt nem egyetlen, hanem ezer apró vágással iktatják ki a hitvalló keresztényeket.
Sajnos azt kell mondjam, a kutatás eredményeit saját tapasztalat is megerősíti. Ha ma valaki karakteresen kiáll a hagyományos keresztény tanítás mellett, biztos lehet abban, hogy rásütik a fundamentalizmus, az intolerancia, a gyűlölködés bélyegét, pusztán azért, mert azt mondja, amit az egyház mindig is mondott. Ez a dogmatikus szekularizmus tényleg intoleráns, mert azt követeli, hogy az egyház ne legyen az, ami mindig volt.
Mint tapasztaljuk, a tanulmányban szekularizmusnak nevezett intoleráns dogmatizmus óriási nyomás alá helyezi a kereszténységet. Vannak, akik idomulnak, vannak, akik hallgatnak, s vannak, akik kiállnak.
A játszmának még messze nincs vége. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy ha a kereszténység nem áll ki önmagért, akkor a sorsa – emberileg szólva – a lassú halál lesz. Nem egyetlen késszúrással, hanem ezer apró vágással iktatják ki a nyugati történelem szereplői közül.
