Van egy makacs sztereotípia egyházunkban, amely szerint, aki Krisztussal jár, az nem éghet ki, és nem fáradhat el. Hiszen ott a hit, az imádság, a szolgálat öröme, Isten megtartó kegyelme. Ez egy félig igaz állítás, merthogy az ember, aki Krisztussal jár, ugyanúgy ember marad. Vannak határai, elfárad, elbizonytalanodik, és olykor a legmélyebb hitében is elfogy az ereje. Korábban már írtam ebben a témában egy szomorú haláleset kapcsán, de akkor a lelkészi hivatás volt a középpontban. Az egyház viszont nem csak a lelkészek közössége, sokszínű gyülekezeteink vannak, ahogy a testi-lelki fáradtság is inkább általános tapasztalat.
A szerepfáradás és a kiégés összefügg, mégsem ugyanaz.
A szerepfáradás akkor jelentkezik, amikor belefáradunk azokba a feladatokba, elvárásokba és szerepekbe, amelyeket nap mint nap hordozunk. Aki teheti, most álljon meg egy pillanatra és gondolja végig, hányféle szerepet ölt magára egy átlagos napon? Elfáradunk a folyamatos helytállásban, a másokról való gondoskodásban, a felelősségben, az állandó rendelkezésre állásban. Ilyenkor pihenésre, tehermentesítésre, csendre, a szerepeinktől való időleges távolságra van szükségünk. A megfáradt ember megfelelő körülmények között újra erőre kaphat.
A kiégés ennél mélyebb, tartósabb állapot, amely hosszú ideje fennálló, kezeletlen munkahelyi vagy szolgálati stressz nyomán alakulhat ki. Három meghatározó jellemzője van: a testi-lelki kimerültség, a munkától és az emberektől való fokozódó érzelmi eltávolodás, valamint a saját hatékonyságba vetett hit megrendülése. A kiégés folyamata során a korábban örömmel végzett tevékenység teherré válik, a mások iránti türelem elfogy, és az ember egyre kevésbé érzi úgy, hogy képes megfelelni a feladatainak. A regenerálódáshoz ilyenkor gyakran többre van szükség néhány nap pihenésnél. A terhelés csökkentésére, a körülmények megváltoztatására és adott esetben szakmai segítségre is szükség van, hiszen ez egy életveszélyes állapotig is elfajulhat.
A Biblia lapjain is találkozunk elfáradt, elcsüggedt emberekkel. Illés a Kármel-hegyi győzelem után a pusztába menekül, és a halálát kívánja. Isten első válasza mégsem a számonkérés vagy hitbeli kioktatás. Illés kap időt alvásra, kap enni és inni. Gondoskodik róla akár egy újszülött babáról, mielőtt újabb feladatot bízna rá. Ézsaiás könyvének gyakran idézett ígérete így szól: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul” (Ézs 40,31). A megújulás ígérete magában hordozza a megfáradás lehetőségét is. Ami soha nem használódik el, annak nincs szüksége regenerálódásra. Isten mégis újra és újra megújulást kínál, időt ad a megpihenésre, és lehetőséget teremt az erőgyűjtésre. Nevezhetjük ezt az irgalom és a kegyelem idejének.
Ha Isten helyet készít a pihenésnek, a gyógyulásnak és az újrakezdésnek, milyen jogon bélyegzünk meg bárkit is a hitetlenség vádjával azért, mert elfáradt?
A magasságok, a csillogás, a sikerorientáltság és a kényszeresen pozitív szemlélet világában különösen fontosnak tartom a sötétség türelmének gyakorlását. Kell, hogy maradjanak emberek, akik hajlandók végigjárni a másikkal a temetőt, a mocsarat, a sötét barlangokat és a pókhálós szobákat. Akik bírják a másik ember tempóját, elviselik a válaszok nélküli csendet, és jelen maradnak anélkül, hogy azonnal menekülőutat keresnének, vagy mindenáron jobb kedvre akarnák deríteni a másikat.
Mindannyian elfáradhatunk a szerepeinkben, és a kiégés is valóság. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogyan fordulunk a kimerült ember felé. Elfojtjuk a pislákoló gyertya lángját, mert kevésnek találjuk a fényét, vagy védelmező tenyerünket köré tartjuk, hogy a leheletnyi szél se oltsa ki?
Különösen fontos ezt most végig gondolni. Halottak napja közeleg, ami bár a reformátusoknál nem liturgikus nap, nem vonhatjuk ki magunkat belőle, mert mindannyian érintettek vagyunk benne. Gyászolók, veszteséget megélt emberek vagyunk mi is, akiket egyszerre érint meg az élet mulandóságának fájdalma és a feltámadásba vetett reménység hite.