Mit tegyen a gyakran „szeretet vallásaként” aposztrofált kereszténység, ha az a vád éri, hogy a nem heteroszexuális emberekkel szemben gyűlölködő, kirekesztő magatartást mutat? Úgymond azért gyűlölködő, mert nincs benne empátia, s nem érti, hogy az alternatív szexuális irányultságú emberekben ugyanolyan szeretetvágy van, mint a hagyományosan „normális” szexualitásúnak tartott emberekben. Ez az úgymond tragikus empátiahiány a „szeret vallását” gyűlölködők gyülekezetévé alacsonyítja le, s ezzel a kereszténység meghazudtolja önmagát. A megoldás úgymond nem az, ha a keresztények körömszakadtáig ragaszkodnak olyan történetileg meghatározott bibliai mondatokhoz, hogy Isten az embert férfivá és nővé teremtette, mert ezzel szeretetlenné válnak. A megoldás az, ha a keresztények felismerik, hogy a „szeretet vallásaként” nem lehetnek gátjai a szeretet kiterjedésének, legyen szó bármilyen szexuális irányultságú emberekről.
Ez egy zseniálisan kitalált érzelmi csapda. Mert ki az, aki gyűlölködőnek szeretne mutatkozni? S ilyenkor jön is óramű pontossággal a válasz: nem, a kereszténység nem gyűlölködő, csak ragaszkodik a biblikus emberképhez. Vagy jön a másik „keresztény” válasz, amelyik annyira megretten a gyűlölködés vádjától, s annyira meg akar felelni a vele szemben támasztott igényeknek, hogy behódol, s „tudományosan kideríti”, hogy a Bibliát nem „úgy” kell érteni. Sajnos, ezt az utóbbi utat választotta nem egy nyugati egyház. Itthon még tartja magát a „progresszió” felől fundamentalistának bélyegzett kereszténység, de már itt is megjelentek a szokásos vádak: a „szeretet vallásával” az a baj, hogy nincs benne szeretet, sőt gyűlölködik és kirekeszt.
Ebből a narratívából nem lehet jól kijönni. Ez csapda. Ha ugyanis az a válaszom, hogy „nem gyűlölködöm”, máris benne vagyok abban az értelmezési keretben, beszédmódban, amelyben az egész kérdéskör tálalva van. Ha pedig a vádtól való rettegés miatt keresztényként úgy akarom bizonyítani, hogy nem vagyok gyűlölködő, hogy átértékelem a Bibliát, akkor a kereszténységet adom fel.
A probléma lényege szerintem ott van, hogy a Nyugaton ma már társadalmi méreteket öltő szexuális elbizonytalanodás értelmezését jóformán egyedül az LMBTQ-ideológia uralja, amelynek az a célja, hogy az egész jelenséget normatív folyamatként mutassa be. Ehhez ráadásul lenyúlja a keresztény univerzalizmus szeretetfogalmát, de annak valóságos tartalma nélkül. Mert Istennek a Jézus Krisztusban kijelentett univerzális szeretete nem relativizál, nem teszi semmissé a törvényt, nem törli el a bűn fogalmát, nem írja felül az ember teremtési adottságait. Az LMBTQ-ideológia konstruált szeretetfogalmának visszavetítése a Bibliára, s ezzel a kereszténységnek mint a „szeretet vallásának” az érzelmi zsarolása enyhén szólva is alattomos csúsztatás. De ami még rosszabb: kommunikációs csapdahelyzet.
Ebből csak úgy lehet kikeveredni, ha a hagyományos kereszténység nem lép bele abba a narratívába, értelmezési keretbe, amelyet az LMBTQ-ideológia állított fel, azt sugallva ezzel, hogy a szexuális elbizonytalanodás egyetlen valódi kérdése az, hogy ki milyen érzelmi viszonyt alakít ki vele szemben. Elfogadja-e vagy nem támogatja? Aki elfogadja, az „szeret”, aki nem támogatja, „gyűlölködik”.
Holott lenne itt totálisan más megközelítési mód is, más értelmezési lehetőség is. Például az, hogy a nyugati társadalmakban ma megjelenő szexuális elbizonytalanodás válságjelenség, mégpedig a fogyasztói kapitalizmus emberének a válsága, akit betemet, maga alá gyűr, leépít és szétforgácsol egy immár önjáró, hatalmas, de átláthatatlan gépezet, amelyet szokványosan a világnak hívunk. Ez a folyamat szétroncsolja a régi mintázatokat, igazodási és tájékozódási pontokat, s ennek egyik tünete az önmagába rejtőző, menekülő szubjektum, aki abban leli meg immár szabadságát, hogy szexuális identitásában az lehet, aminek gondolja magát.
De hosszú távon ez nyilván zsákutca.
Épp itt az ideje, hogy a konzervatív kereszténység az LMBTQ-ideológia által uralt diskurzusba ne álljon bele, mert az csapdahelyzet, hanem fel kell építeni a szexuális elbizonytalanodás jelenségének egy teljesen új értelmezését, amelyben igenis harmonikusan egymásra találhat empátia és kritika, szeretet és igazság.
