A szeretetről és a félelemről

A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a félelem.  
A gyűlölet viszonylag egyszerű. Nincs mese, fáj. Forgatod magadban, dolgozol vele és egyszer majd eljutsz a megbocsátásig, amikor a haragod és a fájdalmad mögött meglátod az embert, és elfogadod, hogy ott, abban a helyzetben, az az ember, a maga sérüléseivel, hiányaival, esetleg torzultságaival, csak annyira, csak arra volt képes. Azt gondolom, hogy e belső küzdelem nélküli, gesztus-szerű megbocsátás mögött csak az erre irányuló elvárásnak való megfelelés kényszere, esetleg a gyűlölettel járó kellemetlen érzésektől való szabadulni vágyás áll. Úgy sejtem, hogy ami a gesztus-szerű megbocsátás után jöhet, kevesebb, mint a szeretet.
A szeretet, ha az ténylegesen az, és nem csak a komfortzónád biztosítására használt viselkedésmód, számtalan veszélyt tartogat. Kiszolgáltatottá tesz. Egy csomó helyzetben nem a józan meggondolás és a bevált sémák alapján, vagy a környezeted elfogadott dinamikája szerint cselekszel. A te, viszonylag biztonságosan kezelt valóságodon túl, gyakran a másik valósága szerint élsz meg bizonyos dolgokat, helyzeteket. Bevonódsz a másik megéléseibe, érzéseibe, érzékelésébe. Feloldódnak a határok: érzed a másik fájdalmát, félelmét, bizonytalanságát, örömét, vágyakozását. Elkezdesz együtt érezni vele, a szó szoros értelmében. Ez egyfelől gyönyörű, de bizony minden oldalról védtelenné is tesz. Akárhonnan elérhet a fájdalom. Mindaddig, amíg a fájdalomtól való félelem dominál benned, képtelen leszel igazán szeretni. Egyszerűen félsz szeretni. Persze csinálhatsz helyette valami hasonlót, de az nem az.
Nagyapám gondolkodó ember volt, de nem hitt Istenben. Idős korára arra a meglátásra jutott, hogy az ember nem tudja elviselni hosszabb távon azt az állapotot, amivel a valódi szeretet jár, ezért inkább leéli az életét anélkül, amire a legjobban vágyik, és választ helyette egy kockázatmentesebb életformát. Nagyapám amúgy nem filozófus volt, vagy lélekbúvár, hanem vegyész, de ha belegondolok, van igazság abban amit mondott. Viszont én hiszek Istenben. Próbálok Benne gondolkodni. Hiszem, hogy az, Aki elhívott egy szeretet alapú életre, képessé is tud rá tenni. Azt, hogy ne félj, állítólag háromszázhatvanötször mondta el. Én még nem számoltam össze, de azt tudom, hogy sokszor elmondta. Ha tényleg háromszázhatvanötször, akkor ugye minden napra jut egy ne félj. Tudja, hogy félünk. Tudja, hogy belénk ivódott az okosság, hogy bizony jó okunk van a félelemre. Igen. Isten nélkül semmi másra nem lenne okunk. Olyan lenne az életünk, mint egy aknásított harcmező. Vele pedig olyan, mint járni a vízen. Lehetségessé lesz a lehetetlen! 
Eszembe jut valami tanmeséből a koldus, akiről a halála után kiderült, hogy egész életében egy olyan gödör felett üldögélt, ahová a vagyona volt elásva. Élhetett volna gazdagon, de koldusként halt meg. Azért ez végtelenül szomorú. Nehogy már így legyen!