Sokat hallunk, olvasunk arról, hogy egyházunknak hitvalló egyházzá kell válnia. A hívő ember is folyamatosan kapja a buzdítást, hogy merjen hitével kilépni a passzivitásból és váljon bátor hitvallóvá. Nem vitatom ennek fontosságát, de szeretném mellétenni, hogy ez nem megy tanítás nélkül. Nem megy anélkül, hogy egyben tanító egyházzá is legyünk. Kevés az egyéni hit megvallása, ha közben nem tudjuk tanítani közvetlen környezetünket, családunkat, barátainkat.
Az Ezékiel 44:23-ban ezt olvassuk: „Tanítsátok meg népemet a szent és közönséges közti különbségtételre, és oktassátok őket a tisztátalan és tiszta közti különbségtételre.” Mai világunkban szinte minden összekeveredett már. Egyre inkább valami színtelen, szagtalan, szirupos, tömeges katyvasz próbál mindent beteríteni. Összekeveredett a szent és a közönséges, a tiszta és tisztátalan is. Szinte már nem is értjük ezeket a szavakat, máig ható üzenetüket. Hogy is vennénk így észre, és főleg, hogy gyakorolhatnánk és taníthatnánk a különbségtételt köztük?!
Mennyire tetten érhető ez a zavarodottság viselkedésünkben! Sokan az alapvető dolgokkal sincsenek tisztában. Hadd mondjak példákat! Egyre gyakrabban muszáj elmondani – és nem csak a fiataloknak, gyerekeknek –, hogy a templomban nem eszünk, nem iszunk, nem rágózunk, mert ez Istennek szentelt hely, ahol ezzel is megadjuk Neki a tiszteletet, az Úrnak, mint a fejfedő levételével. Ez nem ugyanaz, mint pl.: moziba menés. (Mondjuk ott sem értem, hogy nem lehet kibírni 2 órát rágcsálnivaló és üdítő nélkül?!) Mindig meglepődöm, hogy amiről azt gondolom, hogy azt mindenki tudja, arról egyre gyakrabban kiderül, nem mindenkinek evidencia. Egy kollégám mesélte, hogy amikor felkért valakit, hogy kész lenne-e presbiteri tisztséget vállalni a gyülekezetben, az illető azonnal visszakérdezett, hogy az mekkora fizetéssel jár. Hol van ez a kiváltságosság a megtiszteltetés egykori gondolatától?
De miért csodálkozunk, hogy nem tudják sokan ezeket?! Ha belegondolunk abba, hogy régen micsoda rendje volt például az udvarlásnak! Nem kívánom vissza azt, amikor a hölgyek csak titkon, legyezőjükkel üzengettek választottaiknak szigorú gardedám felügyeletével, de úgy látom, hogy valami elveszett a két nem viszonyában is az érzések kifejezésében, de főleg egymás tiszteletében. Nem mindegy, hogy azt mondja a fiú a lánynak: „A szépsége elbűvölt, megengedné kisasszony, hogy meghívjam Önt egy italra?” vagy „Jó a segged, kő’ kóla?”
Bizony a megfelelő forma is hozzátartozik a tartalomhoz. Bizonyára sokan emlékeznek még az érettebb korosztályból a reklámszövegre: „Tartalomhoz a forma, Amfóra.” Fiatalabbaknak jegyzem meg, hogy ezzel az étkezéshez használt edényeket, porcelánt forgalmazó boltokat reklámozták. Úgy gondolom, hogy jelentős szerepe van az egymással és az Úrral való kapcsolatunk ellaposodásában annak is, hogy elvesznek a tisztelet elengedhetetlen formái. Ezek a formák pedig többnyire azért vesznek el, mert nem adjuk tovább, nem tanítjuk meg őket. Vagy talán már magunk sem értjük a formák értelmét. Pl.: Ha nem tudjuk, hogy miért is állunk meg néhány másodpercre, mielőtt a templompadban helyet foglalunk, akkor ne csodálkozzunk, ha egy idő után először csak a kérdés jön: „Te hányig szoktál ilyenkor elszámolni?”, majd a szokás elhagyása, mert így nincs semmi értelme.
A formák igenis nagyban segítik a hit megélését, átadását. A formák utalnak a kimondhatatlanra, a megmagyarázhatatlanra, arra az „egészen másra”. Nem kívánok vissza semmilyen megkövült, megmerevedett vallási előírásrendet. Tudjuk a Bibliából, hova vezetett a farizeusi rigorózusság Jézus korára. A sokszor értelmezhetetlen kegyetlenségig fajuló ragaszkodás a formaságokhoz. De biztos vagyok benne, hogy a másik véglet sem Istentől való. Nem szabad, nem lehet mindent lebontani. Az ún. cancel culture őrültségekhez, anarchiához, teljes elbizonytalanodáshoz, széteséshez vezet ma is, ahogy mindig is. A Reformáció nem cancel culture-t hirdetett, hanem visszatérést az eredetihez, a Szentíráshoz, a jézusi lelkülethez. Amikor pl.: egy Zwingli kidobatta Zürichben az oltárt és az aranyedényeket a Grossmünsterből, és egyszerű asztalt, tányért és kelyhet használt az úrvacsorához, akkor az a cél lebegett előtte: Ne vigye el a figyelmet semmi a lényegről, az Isten dicsőségéről!
Példa lehet előttünk a keretek megtartását illetően Jézus 10 parancsolat értelmezése. Ő tudta, milyen szándékkal adta az Úr a parancsolatokat. Nem eltörölte ezeket, annak ellenére sem, hogy a farizeusok saját értelmezésükkel, sok hozzájuk tapadó értelmetlen, sokszor nevetséges rendelkezéssel eléggé lejáratták azokat. Hanem tanított a miértről, arról, hogy mi volt az Isten szándéka pl.: a 4. parancsolattal. Az, hogy emberek szabadon dicsérhessék őt, gyakorolhassák az Úrral és az egymással való közösséget. Ezért, amikor gyógyított szombaton, nemhogy nem szegte meg a törvényt, hanem igazából betöltötte azt. Hiszen lehetőséget teremtett a meggyógyított betegnek is Istent dicsőíteni, a többiekkel együtt örvendezni.
Ez fáradságos dolog. Könnyebb sok mindenre azt mondani, hogy „Ez így van és kész!”, vagy „Á, ez nem fontos, én ezen már túlléptem, én ettől már szabad vagyok!”. Vagy „Majd a profik, a lelkészek, a hitoktatók, az egyházi iskola, a tanárok vagy a vallásos nagymama megtanítja a gyerekeimet a hitgyakorlásra!” vagy „Majd a gyerek maga választ, majd felnőve eldönti, mit akar! Meg különben is mi is a magunk módján gyakoroljuk a hitünket!”. Pedig az otthonról hozottak nagyon sokat számítanak. Ahogy haladok előre a korban, annál inkább látom, hogy mennyire! A példával, a helyén és idejében mondott okos magyarázattal egy életre irányba lehet állítani valakit, de el is lehet rontani. Nem véletlen hangzik el a keresztelési igében is Jézus ajkáról: „tanítva (tanítsátok!!!), hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek!” (Mt. 28:20)
Elég csak megfigyelni az emberek közti beszédet. A beszéd sokszor a lélek lakmuszpapírja. Figyeljük csak meg, hogy beszélnek gyerekek a szüleikkel. Ha nem alakul ki szülői tekintély, ha nincs senki és semmi iránt tisztelet a családban, az gondok sorát vetíti előre. Gondokat bármely közösségben, pl.: az iskolában, a munkahelyen, a hit gyakorlásában is. Hogy lesz a tekintély és a tisztelet megtanulása nélkül értelmezhető, felfogható, hogy Isten nem játszótársunk, akkor sem, ha szeret bennünket?! Akkor sem az, ha a végsőkig elment értünk a szeretetben, mikor Jézus életét adta oda a kereszten. Tekintély és tisztelet nélkül az isteni szeretet hálás szívvel való komolyan vétele helyett az azzal való visszaélés, az Istent is kihasználni próbáló magatartás kezd kicsírázni a szívekben.
Olyan szép példák vannak előttünk, szép formái alakultak ki az Isten imádatának, tiszteletének. Például az első fizetéséből az ifjú először Isten dicsőségére adakozott és rendezte az ún. egyházadót, utána jöhetett minden más! Hol vagyunk ma ettől!? (Tudjuk-e egyáltalán, hogy ma is hívők adományán áll vagy bukik egy egyházközség léte?) Vagy tudjuk-e, hogy elődeink az úrvacsora vétele előtt nem ettek, ittak semmit, hogy ily módon is tisztán vegyék magukhoz a szent jegyeket? Vagy hogy jeles családi évfordulókon, alkalmakon Isten iránti hálájukat őseink adománnyal is kifejezték stb.
A szent és a közönséges, a tiszta és tisztátalan közötti különbségtétel megtanítására buzdít bennünket az ige. Meg kell ezt tanítani! Különösen fontos ez most, mert szinte az utolsó órákban vagyunk. Nagyon nagy az ellenkampány, hogy nincs szükség az ilyen különbségtételekre, sőt egyenesen károsak, üldözendők, hiszen minden viszonylagos. Szó szerinti fordításban az ezékieli versben ez szerepel: Okozd, te legyél az okozója, hogy a környezetedben felismerjék a különbséget igaz és hamis, jó és rossz; vagy bibliai szavakkal élve mi a különbség a szent és a közönséges, a tiszta és a tisztátalan közt. Ennek a folyamatnak a fázisai: először megmutatni (példát adni), majd tudatosítani (elmagyarázni), végül gyakoroltatni (készséggé tenni). Persze a tanításhoz először magunknak jól kell látni a különbséget.
A zsidó papságnak anno millió pontba szedett szabályrendszert kellett megtanítani a népnek az élet nagyon is kézzelfogható, gyakorlati dolgait illetően. Ez a bonyolult rendszer egy mélyebb, sokkal időtállóbb, valóságosabb, lelki természetű különbségtételre utalt. Miközben Jézus ezt a külsőségekben megnyilvánuló, időleges keretrendszert eltörölte, addig hangsúlyozta a Szent Isten szemében létező, igencsak valóságos különbségtétel fontosságát a bűnös emberi akarat és az Isten akaratának való engedelmesség között. Ez a különbségtétel jelen kell, hogy legyen egyéni, családi, gyülekezeti, egyházi életünk homlokterében. Ebben segíthet sok szép, elfeledett, régi, és a különböző közösségekben kialakult sok értékes újabb forma is, melyek azonban tanítás nélkül könnyen kiüresednek.
