Megnéztem a Kamaszok című filmet. Nem arról írok, csak az indította el bennem most ezeket a gondolatokat.
A telefonomon szoktam írni. Ezt is most ott írom. Itt szoktam nyelvet tanulni, filmet nézni, ezen keresztül tartunk online megbeszéléseket, ezzel csinálom pl. az írásaim mellé a fotókat, ezen tudok üzeneteket küldeni, olvasni, levelezni, hivatalos dokumentumokat pdf vagy JPG file-ként scannelni és mellékelni az ezen megírt world formátumú levelekhez, amiket itt küldök el emailben. De ezzel tudok videót készíteni egy istentiszteletről vagy dicsőítésről is. És persze nagyokat beszélgetni. Akár úgy is, hogy közben látjuk egymást, vagy éppen főzés vagy gyomlálgatás közben. És ezen tervezem meg az útvonalakat, ha utazom, és ebből mondja a GPS, hogy a második lehetőségnél hagyjam el a körforgalmat. De ez az ébresztőórám is, és a bankkártyám is. Sőt! Csak hangosan bemondom a banki app-segédnek, hogy szükségem lenne az elmúlt három havi bankszámla kivonatomra, és 2 másodperc múlva ott van, nyomtatható verzióban. Folytathatnám még a sort. Száz szónak is egy a vége: nagyon hasznos kis kütyü. És nagyon veszélyes! Én, aki még egy teljesen más rendszerben tanultam meg életben maradni, segédeszközként használom. És csak arra, amit amúgy is csinálok, csinálnék. Nem megyek be azokon az ajtókon, amiken „élőben” amúgy nem mennék be, de amiket gond nélkül meg lehet nyitni a segítségével anélkül, hogy fel kellene állnom a fotelből. Csak úgy vagyok jelen, ahogy élőben is. Nekem ez az eszköz és az általa megnyíló internet nem jelenti azt, hogy lehet egy második személyiségem, egy második életem, amelyikért csak részben, vagy egyáltalán nem kell felelősséget vállalnom. Talán azért, mert már elmúltam negyven, amikor ez bejött az életembe. De vajon mit jelent mindez azoknak a fiataloknak, gyerekeknek, akik ebbe nőttek és nőnek bele? Őket hova viszi? Velük mit tesz? Belőlük mit csinál? És az kinek a felelőssége? És mit és hogyan tehetünk értük, amikor felismerjük a veszélyeztetettségüket? Arra várunk, hogy egy giga nagy napkitörés megszabadít majd bennünket ezeknek a kérdéseknek a súlyától, meg akkor már persze az egész elektrocivilizálódott életmódunktól, vagy vagyunk-e annyira felnőttek, tudatosak, felelősségteljesek, hogy komoly, körültekintő munkával kialakítjuk a megfelelő szabályozást?
Visszaemlékeztünk a napokban a lányommal arra az időszakra, amikor az ő életükbe bejött az okostelefon. Ő nem kapott. Kapott butát, amivel csak telefonálni lehetett. Akkor rendesen méltatlankodott miatta. Az osztályban mindenkinek van! Van, akinek a legújabb modell! Aztán csak elfogadta a helyzetet. És amikor jó néhány szülő arról panaszkodott, hogy be se tudnak menni otthon a 10-12 éves gyerekük szobájába, mi átbeszélgettük az estéket. Nem gondolom, hogy én voltam a hú de tuti anyu. Csak azt, hogy meg kell keresnünk a fennálló probléma megoldását, ha nem akarjuk elveszíteni őket.
