Nemrégiben történt a hírportálokon és közösségi oldalakon is hírként végigfutó eset, amikor is egy temetés alkalmával az egyik sírásó rosszul lett, leállt a szíve, és a lelkész kezdte meg azonnal az újraélesztést, megmentve így az életét. A kiérkező mentősök azután átvették a beteget, folytatták a segítségnyújtást, majd stabilizálták az állapotát.
Később kiderült az is, hogy a félig-meddig már nyugdíjas sírásó szíve olyan rossz állapotban volt, hogy ha nem vállalja a temetésen a munkát, könnyen lehet, hogy otthonában egyedül lett volna rosszul, és akkor segítség híján meghal.
Gondolhatnánk azt is, hogy ott és akkor ez a temetés kétszeresen is az elmúlás hatalmáról szólt, hiszen míg egy elköltözöttől búcsúztak, akit ez a hatalom már elragadott, közben a halál lecsapott újra – majdnem sikerrel. Jött is néhány „fekete humorú” hozzászólás a hírhez, de alapvetően a megrendültség volt érezhető.
És az öröm, az elismerés, a hála. Mert mégiscsak az élet győzedelmeskedett a halállal szemben abban a konkrét, még kétesélyes küzdelemben. Ott volt az élet Ura, és ott volt éppen egy olyan szolgája, akinek volt elég szakképzettsége és lélekjelenléte, hogy a liturgikus öltözetet ledobva mindjárt segíteni tudjon.
Az emberek többsége a ravatalnak a gyászolók felőli oldalán áll meg életében többször is, búcsúzik közelebbi vagy távolabbi hozzátartozótól, baráttól, ismerőstől. Ismeri a veszteség érzését, a temetés – sok egyéb mellett – lelki súlyát. Van, aki a fájdalomtól nem is fogja fel az elhangzó szavakat igazán, van, akit jobban átjárnak a kimondott mondatok, s mind látják az urnafalban vagy a földhalom alatt lassan eltűnő koporsót, urnát.
De vagyunk mi, akik általában a ravatal túlsó oldalán állunk. Sok százszor, ezerszer az életünk során. S akárhogy is nézzük, ez nekünk szolgálat, a munkánk része. Feladat és felelősség. És amikor egy ilyen hírt olvasok, sok minden merül fel bennem.
Egyrészt emlékek olyan esetekről, amikben váratlan nehézség adódott, lélekjelenléttel reagálni kellett. Mentőt hívni rosszulléthez, és a sziréna közeledő hangjai mellett tartani a lelket a jelenlevőkben. A homokos talajban megásott és aztán váratlanul beomló falú sírba a koporsóval együtt bezuhanó sírásóknak segítséget keríteni, és közben összetartani a történéseket. Vagy csak egyszerűen fergeteges hóviharban, jeges szélben vagy éppen fojtogató kánikulában mégis tisztességgel elvégezni a szolgálatot.
És felmerül bennem a szorongató kérdés is, hogy vajon ebben a helyzetben én tudtam volna-e segíteni. Az életet szolgálni így is, ahogy ez a görögkatolikus lelkipásztor társam tette. Hogy a temetés ne csak a halálról szóljon. És aztán rádöbbenek, hogy voltaképpen mindig ezt teszem, ezt tesszük.
Amikor hálát adunk azért az életért, amelytől búcsúzunk. Nem kiprédikálva az elhunytat, vagy dicshimnuszt zengőn méltatva, hanem Isten iránti hálával segítve emlékezni annyi mindenre. Szépre és jóra, vagy éppen a nehézségekben való megtartatásra. Hálával az együtt nevetésekre és az együtt sírásokra is. Hogy volt egy ajándék-élet. Ez az életről szól!
Amikor a gyászolók helyett is kimondott imádságban segítek megfogalmazni fájdalmat, sebeket, kérdéseket, és könyörgök számukra erőért, vigasztalásért és hitért, hogy elengedni és továbbmenni tudjanak. Ez az életről, az ő életükről szól!
Amikor hirdetem Isten szeretetét, a feltámadás örömhírét, az örök élet ígéretét… Meghívom, biztatom, kérlelem őket az Istenbe vetett bizalomra, a Vele való úton járásra, addig, amíg itt ezen a földön nekünk megadatik, és Hozzá haza nem térhetünk. Miről szól ez, ha nem az életről?
Nem, a temetés nem a halálról szól, és az elhunytról is nem csak mint halottról, hanem sokkal inkább mint a velünk-ÉLTről, meg rólunk még ÉLŐkről, meg az ÉLET Istenéről!
Minden keresztény temetés egy ilyen „újraélesztés”, a halál szívbénító hatalmának való ellenszegülés, küzdelem az élet Urának szolgájaként és gyermekeként, akár palástban, liturgikus öltözetben, vagy egyszerűen gyászruhában a ravatal körül. Jézus Lelkének erejével és szavaival:
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat. Én vagyok az út, az igazság és az ÉLET” (Jn 14,1-6)
