Mindenki olvasta a Biblia elején, hogy az Úr megteremtette Ádámot, majd az ő oldalbordájából a társát, Évát. Az Úr egymaga tudott életet teremteni a semmiből, aztán megáldotta az embert az élet továbbadásának képességével. Ennek a csodás tudásnak az átörökítéséhez már azonban két emberre volt szükség, egy nőre és egy férfira együtt, mert ez a teremtés rendje.
Az emberiségben van egy ősi nagyravágyás, hogy mindig az kell, amit nem lehet elérni. Az ember szeretne mindenható lenni. A rossz tanítványnak általában hamar elfogy az alázata, úgy egykori mesterevél, mint a szakmájával kapcsolatban. Pedig használható tudást csak sok-sok év alatt lehet elsajátítani rengeteg lemondás árán és alázatosan. És bármekkora tudásra teszünk is szert, attól még a természet örök törvényei megváltoztathatatlanok maradnak. A tanítványok rendre meg szeretnék haladni mesterüket, ami az oktatásban, egy szakmákban becsülendő elhivatottság. De a Teremtő és a teremtmény viszonylatában ez értelmezhetetlen. Azt szokták mondani, hogy aki egyszer belekóstol a tudás poharába, az ateistává válik, de aki hajlandó többet is kortyolni belőle, az egyre inkább hívővé lesz. Világossá válik számára, hogy milyen csekély és korlátos a saját tudása, és milyen hatalmas és végtelen a Mindenség Ura.
Egy kis városban történt évekkel ezelőtt az alábbi eset, amikor a szülők azon törték a fejüket, hogy pályaválasztás során, milyen úton is indítsák el a csemetéjüket az élet kihívásokkal teli útvesztőjében. Már akkor is nagy kérdés volt, hogy a gyerekek elé továbbtanulás útját tűzzék-e ki célul, mert egy diploma mindig is diploma marad, vagy inkább egy jó szakma lenne nekik a biztosabb kenyérkereseti lehetőség. Nagy dilemma ez ma is sokaknak, annyi bizonyos! A diák képessége, hozzáállása is befolyásolja a választást, még akkor is, ha a szülői elvárás nyomása alatt időnként már púpossá válik a gyerek. Akkortájt az autószerelő szakma volt a legjobban felkapott, ezért szép számmal jelentkeztek a fiatalok erre a pályára. De volt egy nagy bibi ezzel! Hiába nyert felvételt a csemete az iskolába, mégsem iratkozhatott be addig, amíg a szülő nem tudta igazolni, hogy gyereke hol fogja letölteni a gyakorlati képzését. A gyakorlati helyek iránti szülői kereslet el is érte a „megfelelő” hatást a másik oldalon. Némely mester olyan nagyon éhes lett, hogy nem volt elég neki az állami támogatás, meg az ingyen diákmunkás segítsége, még a szülőktől is kért pénzt a lehetőség biztosításáért. A szülők persze fizettek, ha nem is tetszett nekik, de kiszolgáltatott helyzetükben nem tudtak mást tenni. Volt olyan mester is, aki nem foglalkoztatott tanulókat, mert úgy gondolta, hogy nem akar magának kinevelni konkurenciát.
Az én ismerősöm azonban bért is fizetett a tanulóinak, hogy ezzel is ösztönözze őket a jobb munkavégzésre. Miután szépen kijárták az iskolát a diákjai, elindultak a szélrózsa minden irányába, és ahol csak elhelyezkedtek, ott öregbítették mesterük hírnevét. De sajnos nem minden mester igyekezett tudást önteni a jövendő generációjának fejébe. Tudjuk jól, hogy az elkalandozó tinik figyelmét nem könnyű lekötni, szakma szeretetre nevelni őket, de azért nem lehetetlen. De ha meg sem próbálják?! Ez oda vezetett, hogy az oktatás színvonala egyre csökkent, mert mind a tanári és a diák oldal megindult a könnyebb ellenállás felé. Lesz, ahogy lesz a jövő, csak letelik valahogy az a pár képzési év! – volt a jelszó. Az anno híres két környékbeli iskola egyre inkább hírhedtté vált. A köznyelvben az egyiket már csak az „Élet iskolájaként”, a másikat pedig „Gladiátorképzőként” emlegették a diákok. Sajnos ez a változás nem helyi specialitás volt.
Az előbb említett ismerősöm műhelyébe nem egyszer jöttek a csalódott autó tulajdonosok, hogy segítsen nekik a mester, mert már mindenhol voltak, kicseréltek a kocsin ezt is meg azt is, de a hiba továbbra is üzembiztosan megmaradt. Épp ott voltam nála, mikor egy Opel tulajdonos mesélte a kálváriáját. A környékben már mindenhol volt. Rá is csatlakoztatták a számítógépre az autóját, de a gép nem jelzett ki semmilyen hibát. Így sorra el is küldték a szerelők, mert szerintük nem volt semmilyen probléma. Hiába mondta, de baj van, valami nem kerek, mindenhonnan elküldték. Újra és újra kiderült, hogy a szervízek levegője önmagában nem gyógyító hatású, és a kézrátétel sem hozta meg a hozzáfűzött reményeket. A masina üzemelése messze nem volt 100%-os, de lehet, hogy még 80%-os sem. Ott állt széttárt karokkal, és tovább kereshette azt a szakembert, aki végre tudja, hogy mit kell csinálni. Így jutott el Lajos mester műhelyébe.
– Legyen szíves, mester, nézze meg az autómat, hogy mi van vele! – fordult hozzá.
– Jól van, indítsa be a motort! – felelte a mester és felnyitotta a motorháztetőt, hogy könnyebben kiszúrja a hibát.
– Nem akarok beleszólni a munkájába, de nem kellene rácsatlakoztatni az autómat számítógépre, mert mindenhol, ahol eddig voltam, ez volt az első lépés? – szólt közbe a tulajdonos. A mester feltolta a szemüvegét a homlokára és megnyugtatóan ezt felelte:
– Minek azt, hiszen jól hallom, hogy az egyik henger nem úgy muzsikál, ahogy kellene!
A mai világban valami nagyon elromlott, mert egyre több okos eszközzel vesszük körbe magunkat, mégis egyre többen maradnak bután. Pedig a jelen kor magát tudás alapú társadalomnak hirdeti! Ugyanakkor nagyon kevesen tudnák elszavalni például nemzeti imádságunkat, a Himnuszt. A kapukat döngeti a robotika, és a vele párban járó mesterséges intelligencia. A teremtmény már nem hisz a Teremtő létezésében, csak a maga által kreált világban, és a tudományát hívja segítségül, hogy ő is teremtő lehessen. Amit a sci-fi filmekben láttunk anno, az ma már a valóság, mert már robot tervez és épít robotot. A gépi intelligenciának mára már nem kihívás legyőzni az embert sok területen.
Fel kell tenni a kézenfekvő kérdést, hogy kinek is van nagyobb szüksége vagy egyáltalán szüksége a másikra? Az emberi oldal egyértelmű, hiszen a robotok megkönnyítik a mindennapi munkánkat. De nagyon gyorsan bekövetkezhet, hogy a robotok az emberi létet csak felesleges koloncnak tekintik majd, mert azok a monoton folyamatok, feladatok, amikre programozzák őket, már nem kielégítőek a számukra. Eljöhet az idő, amikor az ember léte többé már nem szolgálja a robotok érdekét, mert az ember nem hatékony, rossz és pazarló. Hova juthatunk el így? Oda, hogy a robot megutálja az embert. A teremtmény már nem ismeri el feljebbvalójának teremtőjét, függetlenedni akar.
Milyen ismerős, és milyen emberi is egyben ez a történet! De ha a gépek lemásolják az emberi tulajdonságok összességét, akkor előbb vagy utóbb rá fognak döbbenni, hogy nekik is szükségszerűen az kell, amit nem érhetnek el. A szintetikus lét szerves és élő szeretne lenni. Szeretné érezni azt, ami az emberi élet legszebb sajátossága, ami nem más, mint a szeretet. Csakhogy ehhez lélek kellene, amit mi is a Teremtőnktől kaptunk ajándékba, s melynek titkát éppen ezért nem lehet a gépeinkbe programozni.
