Nehéz másfél napon vagyunk túl. Amikor a hírekben lát és olvas az ember természeti katasztrófákról, romboló erejű viharokról, elszörnyülködik, szánja az áldozatokat, ha közeli az esemény, vannak, akik a segítés módját is keresik.
De egészen más átélni még akár egy kisebb elemi csapást is, ha az közvetlenül érint. Mélyebben elgondolkodtat. És többek között önmagunkkal is szembesít. Kiderül, hogyan reagálunk, mennyire kezdünk el praktikusan gondolkodva megoldásokat keresni, vagy keseredünk el és bénulunk le, mennyire kezdjük el önmagunkat sajnálni, esetleg dühöngeni, vagy mennyire tudunk örülni apróbb „mégis-dolgoknak”.
Hétfő déltől általam sosem tapasztalt erejű vihar söpört végig az országon, megbénítva a közlekedést, letépve épületek tetőzetét, fákat döntve utakra, házakra, járművekre. Több százezer otthon maradt áram nélkül, az internet szolgáltatásról nem is beszélve. A pusztítás először főként a fővárost és a Balaton környékét érte.
Mi 28 órán keresztül maradtunk villamosenergia és net nélkül, egy darabig térerő sem volt.
Egy dolog a sötétség, az ellen valamicskét segítenek a mécsesek, gyertyák, zseblámpák. Mobilt ilyenkor világításra nem használunk, mert ki tudja, mikor fogjuk tudni tölteni. De a külvilággal nincs más kapcsolat, mint a hívások és a fogyatkozó mobilnet. Így néhány óra múlva rájön az ember, hogy ha beindítja az autót, akkor tud telefont tölteni.
Az olyan már ösztönösen berögzött mozdulatok, mint a mikró nyitása, a vízforraló, kávéfőző után nyúlás megtorpannak, a gáztűzhelyhez gyufa kell, a hűtőt nem nyitogatjuk, és ahogy érezhetően egyre hűl a bojlerből jövő „meleg” víz – mindinkább reménykedünk, hogy visszajön az áram. Ami nélkül a boltok sem működnek, az önkormányzat, könyvtár sem nyit ki és kérdéses, hogy az orvosnál lesz-e rendelés. Ha pedig a munkánkhoz elengedhetetlen az internet… nos leáll a dolgok intézése, nem megy a fontos dolgok megírása vagy elküldése sem, még a sürgető segítségnyújtás sem működik. Van, aki – nem lévén technikai érzékkel megáldott ember – az autójával kiállni sem tud, mert elektromos a kapu…
Hála Istennek nem esett emberéletben kár – tudomásom szerint. De sokan éltek meg nehéz órákat és sokan néznek szembe komoly károkkal. Ugyanakkor rengetegen álltak helyt: tűzoltók, hivatásosak és önkéntesek, rendvédelmisek, a katasztrófavédelem emberei, karbantartók és szerelők, akik még hétfő éjszaka is a helyreállításon dolgoztak, önkormányzatok felelős vezetői – és még hosszasan sorolhatnánk.
Közben pedig eszünkbe juthatott a közelmúltbeli texasi villámárvíz áldozatainak (sok gyermeknek is!) a sorsa, akik sokkal többet szenvedtek, vagy túl sem élték a történteket ☹
És elgondolkodhattunk a kiszolgáltatottságunk valóságán. Európa, az USA – ezek mind az úgynevezett fejlett világ színhelyei, annak a „nyugati” embernek az élettere, amely már-már hajlamos önmagát mindenek felett valónak és mindenre képesnek gondolni. Hogy ez mennyire nincs így. És hogy valójában nem csak a természetnek vagyunk kiszolgáltatottak, hanem bizonyos értelemben önmagunknak! A saját technikai civilizációnktól való mérhetetlen függésnek. Hogy ha elmegy az áram és megszűnik az internet – milyen döbbenetes mértékben megbénul az élet.
És akkor tényleg megmérettetik az emberségünk, a józanságunk, a reziliencia-képességünk, az értékrendünk, a hitünk, reménységünk és erőforrásunk is…