Öt éve először tudott újra magával ragadni az olvasás, idén végre értékelhető mennyiséget olvastam, még ha nem is minden mű számít magas irodalomnak az újonnan bővülő táramban.
Egy viszont visszhangzik bennem éleslátásával, hangnemével, a sci-fi világba rejtett igazságaival. Hiszen, mint tudjuk, modellezni igazán éles helyzeteket – akár a hit éles helyzeteit – csak a jövőre vetítve lehet.
A Verebecske című könyv sok kortárs kérdést és kétséget kimond a hittel és annak átélésével, elfogadásával kapcsolatban, a belebocsátkozás félelmétől az átadottság mámoráig.
A kerettörténetünk két idősíkon játszódik: az egyikben néhány tehetséges, értelmiségi férfi és nő kórusműre hajazó éneket dekódol, mely egy idegen bolygóról származik. Szó szót követ, eufórikus gondolatot pedig kész haditerv: elkezdik megszervezni – jezsuita vezetéssel – a bolygóhoz vezető expedíciót. Mint egy jó kooperatív társasban: nyelvész, orvos, mérnök, asztronómus, pilóta és társaik összerakják a tudományukat, leküzdve az emberi gyengeségeket, és kitalálják a hogyanokat az eddig járatlan úthoz. Vezetőjük viszont végig a számukra referencia személlyé növő szerzetes, Emilio Sandoz lett, aki a legnagyobb külső és belső gyötrelmekkel néz szembe az Isten bizonyításnak is beillő kalandos kísérlet nyomán.
A másik idősík viszont jó pár évvel később egy kihallgatási folyamatot mutat be, melynek során próbálják rekonstruálni a Rakhat nevű bolygón történt eseményeket, mert az expedíció résztvevői közül mindössze egy jut haza, míg mindenki más halott. A visszatérő személy az akciót vezető jezsuita szerzetes, akin kínzás nyomai látszanak, és akinek a fizikumánál többet csak a lelke szenvedett.
A bolygón ugyanis minden más, mint aminek látszott. Nem kis zöld emberszerűek futurisztikus technikájával találkoznak, hanem egy inkább törzsi létformákra utaló világgal, melynek erőviszonyait, hiedelem világát kiismerni sokkal nehezebb dió, mint ahogyan azt a felfedező csapat gondolta.
Minden eseményt nem szeretnék lelőni, de az írónő kifejezőképessége néhol már lírai, és a kortárs értelmiségi ember Isten keresése és válságai olyan élességgel mutatkoznak meg a sorain, mely egészen magával ragadó. Veszélyes tartalom viszont hitben nem edzetteknek, mert a könyv vége egy nyitott kérdés, melyben egyenesen a hit a tét. Marad-e békénk egy leplezetlenül megtöretett helyzetben?
Isten neve a regényben nem véletlenül szerepel kivétel nélkül nagybetűvel. A szerző, Mary Doria Russell katolikus neveltetése után tizenpár év ateizmusból néhány év keresésen át jutott vissza az istenhitbe, ugyan a judaizmusban találva meg a számítását. A könyvvégi interjúban azt mondja, többek között az a hatás is indította élete első nem szakirodalmi jellegű alkotására, hogy visszanézve úgy érzi, sokan beszélnek Amerika meghódításáról úgy, mintha Kolumbusz és társai nagyon elítélhető, primitív és káros hozzáállással érkeztek volna. „Igazságtalannak éreztem, hogy a huszadik század végén élő emberek olyan szintű szofisztikáltságot és toleranciát várnak ezektől a felfedezőktől és misszionáriusoktól, amilyennel ma is csak ritkán rendelkezünk.” Ekkor határozta el, hogy ír egy történetet, melyben tanult és tanulékony, jószándékú, modern emberek kerülnek hasonló helyzetbe, ahogy mondja, a radikális tudatlanság pozíciójába.
A könyv párbeszédei a hívő és a kételkedő párbeszédei, bár a beszélők néha változnak a humoros fricskák, vagy mély filozófiai fejtegetések mögött. És jó érvek és észrevételek ugyanúgy megtalálhatóak, hitvallások is akár, mint a kortárs értelmiségi kételkedések java. „Pontosan úgy hiszek Istenben ahogy a kvarkokban… Azok akiknek az a dolguk hogy ismerjék a kvantumfizikát, vagy a vallást, azt mondják jó okunk van elhinni, hogy léteznek kvarkok, létezik Isten. Azt állítják, ha annak szentelem az életemet, hogy megtanuljam, amit ők már tudnak, én is éppúgy rátalálnék Istenre, ahogy ők. Szerinted igazat mondanak?” Vagy: „Jézus élettörténetét végtelenül megindítónak találta, a csodatételek viszont továbbra is a hit torlaszai voltak számára – mindent elkövetett, hogy racionális magyarázatot találjon rájuk.”
További Idézetek a kötetből:
Vette a képzeletbeli kést és elvágta a fonalat. Pap maradt. Isten mindig nagylelkű volt vele. Nem tehette meg, hogy viszonzásképp hátat fordít neki. Eszébe se jutott, hogy talán Sofia Mendes és a szerelem is Istentől származó ajándék.
Időnként arra gondolok, Istennek szüksége van arra, hogy mi sírjuk el az ő könnyeit.
A maguk módján valamennyien megadták magukat Isten akaratának, és bíztak benne, hogy bármi történik is, annak úgy kell lennie. Rövid időre mindegyikük feltétel nélkül és kimondhatatlanul imádta Istent.
Igen. Pontosan! Pontosan így érzek, amikor hagyom magamnak, hogy higgyek. Olyan, mintha szerelmes volnék, mintha meztelenül állnék Isten előtt. És igen, tényleg félelmetes! Ugyanakkor épp emiatt kezdem úgy érezni magam, mintha pimasz és hálátlan volnék. Mintha hálátlan lennék amiatt, hogy továbbra is kételkedem abban, hogy Isten szeret engem. Személyesen engem.
Megértette, hogy az út, amelyen jezsuita felfedezőként haladt, nem csupán ahhoz vezette el, hogy ő lett az első emberi lény, aki a Rakhatra lépett, felderítette a bolygó bizonyos részeit, aki kettőt is megtanult az ott használatos nyelvek közül, aki megkedvelt néhány ott élőt. Nem. Ezen az úton jutott el oda is, hogy felfedezze a hit legszélső határát, és ezzel pontosan meghatározza, hol kezdődik a kétségbeesés. Ez volt az a pillanat, amikor valóban, igazán megtanulta félni Istent.