A Református Egyházi Napok Dunántúl idén 2024. június 21-23-án volt Tatán. Sokan tudósítottunk az eseményről, és elmondtuk, hogy melyek voltak azok a programok, amik minket megérintettek. Igyekeztünk a saját szemünkkel láttatni a történteket azokkal, akiknek nem volt lehetőségük eljönni és élőben megtapasztalni az együvé tartozás boldogságát, és nem mellesleg élni a változatos programok adta lehetőséggel. Most sokaknak bizonyára az fordul meg a fejében, hogy mit is akarok én még mindig a REND-del kapcsolatban mondani, hiszen az már egy olyan teljesen lerágott csont, amit a nap is régen kiszárított, kifehérített. Nos, épp ezért én most nem is magáról a REND-ről szólnék, vagy a fesztiválon történtekről, hanem az odavezető útról és főleg annak a folyományáról. Arról az áldozatos munkáról írnék, aminek a végkifejleténél, mint kísérő, magam is ott lehettem.
Mert mi is történt a REND-en? A nőszövetségi tagok áldozatos munkával készítettek ajándék- és használatitárgyakat, sokféle kézműves terméket, melyeket a fesztivál során értékesítettek egy faházban. Ők ezen nem keresni akartak, nem önmaguk megsegítését tűzték ki célul, hanem olyanokon szerettek volna segíteni, akiknek a rászorultsága megkérdőjelezhetetlen. Így esett a választásuk a Dunaalmási Református Szeretetház Fogyatékosokat Ápoló-Gondozó Otthonára. Gondoljunk csak bele, hogy milyen nemes vállalás volt ez a maga nemében azok részéről, akik felismerték, hogy a Teremtő megsegítette őket egészséggel és tetterővel, és nem akarták öncélúan elfecsérelni azt, hanem segíteni akarták azokat, akiknek ez nem adatott meg. Ezt nevezi az egyházi nyelvezet diakóniának, szeretetszolgálatnak.
2024. július 30-án verőfényes napon elkísérhettem a kerületi nőszövetség vezetőit (Mayerné Pátkai Tündét elnököt és helyettesét Pálfi Zsuzsannát), hogy eleget tegyenek hálás feladatuknak, azaz, hogy átadják a jótékonysági vásárból származó bevételt a Dunaalmási Református Szeretetháznak. Marton Józsefné, az intézmény nyugdíjba készülő vezetője hálás köszönettel fogadta az adományt. Az átadás során kicsit visszatekintett az otthon vezetése alatti időszakára, és elmondta, hogy mennyire embert próbáló szolgálat az itteni gondozói tevékenység. 128 ápolt van az intézményben, akik különböző mértékű speciális gondozást igényelnek, hiszen van közöttük járó- és fekvőbeteg egyaránt. Beszámolt arról, hogy micsoda testi-lelki terheket rótt rájuk a Covid. De kihívást jelent a mostani meleg is, hiszen az intézmény nincs klimatizálva, mert nem bírná el a mostani hálózat. Nem egyszerű gondozókat/ápolókat találni sem, mert ehhez a munkához nagyon nagyfokú elhivatottság kell, ami ide nélkülözhetetlen előfeltétel a jó gyomron túl, mert sajnos a bérezés sem piaci szintű. Az emberek nagy többsége bejőve az élet napos oldaláról itt szembesül azzal, hogy bizony van az életnek árnyas oldala is, ahol nem minden olyan könnyű, magától értetődően egyszerű, ahova lehet, hogy sohasem fog bevilágítani semmilyen a világban nagyra értékelt reflektorfény, egyedül az isteni szeretet napsugara. A legidősebb lakójuk 1951 óta él az intézményben, jelenleg már 84 éves. Mit is lehet ehhez hozzátenni?! Főleg úgy, hogy a mindennapi életben hányszor, de hányszor hallani az emberek szájából istenkáromlást, vádat vagy tagadást, ugyanakkor csak elvétve a köszönet hangjait. Sajnos mindaddig fel sem fogják az egészséges emberek, hogy milyen hatalmas értéket kaptak a Teremtőtől, amíg a jólétük és az egészségük töretlen. Az igazgatónő nagyon fontosnak tartja, hogy a jövendő lelkipásztorait, a gyülekezeteket érzékenyítsük a diakónia fontosságát illetően.
Le a kalappal azok előtt a nőszövetségi tagok előtt, akik áldozatos munkájukkal lehetővé tették, hogy anyagi segítséget nyújtsanak az otthonnak. Ne felejtsük el, hogy ez a megmozdulás, ennek a vállalásnak a véghezvitele esetükben is valaminek a terhére történt. Lehet, hogy azon a napokon, amikor készítették a portékákat, később kerültek az ágyba, vagy nem jutott főtt étel időben a család asztalára. Lehet, hogy a jól megérdemelt pihenés idejét kurtították meg. De tették a dolgukat, mert tudták, hogy jó ügyet szolgálnak.
Nos, elmondhatom, hogy nem hiába fáradtak, mert minden szervezői várakozást felülmúló lelkesedéssel, nemes tettet hajtottak végre. Ezek után rájuk csak fel lehet nézni, mert példát adtak szeretetből, önzetlenségből mindannyiunknak.
Cselekedetükkel felteszik nekünk is a kérdést, hogy értékeljük-e amink van, észrevesszük-e a szükséget, és hajlandóak vagyunk-e, tudunk-e a tőlünk telő módon enyhíteni rászorulók helyzetén. Ne felejtsük el, hogy amikor majd megállunk Isten színe előtt, mérlegre kerül, hogy mennyire éltünk Jézus szavai szerint: „Bizony mondom nektek, amennyiben megcselekedtétek eggyel (mármint az irgalom cselekedeteit) az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg.” (Máté evangéliuma 25:40)
