Közvetlenül azután, hogy a tanítványainak az utolsó idők megpróbáltatásairól, és majdani visszajöveteléről beszélt, Jézus elmondott egy különös történetet, amit egyedül Máté jegyzett le.
A több napos menyegző fénypontja előtt járunk, amikor a menyasszonyt már átvezették az apai háztól a vőlegény házába, de a vőlegénynek még a menyasszony apjával van elrendeznivalója. A vőlegény házában a menyasszony felékesítve várja -immár haza- a vőlegényt, akinek hamarosan érkeznie kell a maga kíséretével. Tíz barátnőjét küldi a vőlegény fogadására, hogy ha sötétedés után érkezne, lámpásaikkal világítsanak neki és mindazoknak, akik vele jönnek. Hosszúra nyúlik a várakozás, késik a vőlegény, a lányok elbóbiskolnak odakint, és amikor éjfél körül felhangzik a vőlegény kíséretének kiáltása: Ímhol jön a vőlegény! – a lányok sietve próbálják összeszedni magukat. A tízből öten akkor veszik észre, hogy a hosszú várakozás ideje alatt a lámpásukból kifogyott az olaj. A másik öt, akiknek volt még olajuk, mert vittek magukkal tartalékot, úgy látja, hogyha megosztanák a többiekkel azt, amijük van, egyiküknek se maradna elég ahhoz, hogy végig világítsanak a sötét úton, egészen a vőlegény házáig. Erre azok a lányok, akiknek elfogyott az olajuk, elindulnak a kereskedőkhöz olajat venni. A többiek csatlakoznak a vőlegény kíséretéhez és lámpásaikkal bevilágítják az utat. Ahogy odaérnek a vőlegény házához, mindenki bemegy a házba, az ajtót bezárják, és kezdetét veszi a várva várt lakoma. A lemaradt öt lány végül odaér és zörget az ajtón, de a vőlegény nem ereszti be őket.
Van a történetnek egy egyértelmű szimbolikája: Jézus a vőlegény és a menyasszony az Ő népe, az övéi, akik átadták magukat Neki, akik elfogadták Őt. A szüzek azok a szolgálattevők, akik a legsötétebb órák idejére kaptak elhívást, feladatot. A lámpásokban lévő olaj a Szentléleknek, azaz magának Istennek a jelenlétét jelképezi.
A történet a készenléten és az éberségen túl a Szentlélek Isten jelenlétének fontosságára teszi a hangsúlyt. A várakozás ideje olyan hosszú, hogy a szolgálattevők közül senki sem képes végig ébren maradni. Vannak, akikben az Istentől való láng is kialszik, és vannak, akikben az akkor is tovább ég, ha ők maguk el is szenderednek.
Elképzelem a lányokat, amikor megkapják a felkérést erre a megtisztelő feladatra. Mind izgatottan tervezget, készülődik, szépítkezik. Közülük öten nem is gondolnak rá, hogy ennél többre lenne szükség, felkapják a lámpásukat és büszkén sietnek a lakodalomba. A másik öt úgy gondolja, hogy azért ez nem ennyire egyszerű, hiszen a feladat komoly: világítaniuk kell a sötétben. Ahhoz pedig olaj kell, ki tudja mennyi!? Inkább több, mint kevesebb! S bár furán néz ki, ahogy cipelik magukkal az olajos korsóikat a lakodalomba a tartalék olajjal, viszik.
Megfigyeltem, hogy ha megéljük Isten közelségét, és szinte puskagolyóként röpít minket ki a találkozás és a küldetés öröme, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez az első lendület majd mindvégig kitart, és ezzel együtt hajlamosak vagyunk rá, hogy a Vele való kapcsolatunk ápolása és az Ő terveinek megismerése helyett, a magunk elképzeléseit akarjuk megvalósítani. Elvárva persze, hogy Ő adja hozzá az erejét a mi törekvéseinkhez. Lehet Isten nevében Isten nélkül jelen lenni az Istentelen világban. Bizonyos szempontból kényelmesebb is, hiszen nem lóg úgy ki az ember a sorból. Csakhogy az eredmény az üres lámpás, a kihunyt láng, a Tőle való eltávolodás, és egyfajta öntörvényű kereszténység, ami nem képes betölteni, amire hivatott: nem világít a sötétben, nem mutat utat, nem vezet el a Vőlegény házához.
De azt remélem, hogy ha elsősorban a megbízatásunk határoz meg minket, ha abból a szempontból nézünk magunkra és a holnapunkra, hogy Isten – bizonyos mértékben – ránk bízta az Ő ügyét, akkor hamar rájövünk, hogy csak akkor fogunk tudni helytállni, ha folyamatosan lessük, keressük az Ő útmutatásait, és félretesszük a magunk ötleteit. Ezzel az önmegvalósító ember kevésbé tud azonosulni, de azt gondolom, hogy a Tőle való küldetést csak így lehet betölteni: szorosan az Ő közelében. Az Ő jelenléte bennünk a lángot tápláló olaj, hogy utat mutathassunk a legsötétebb órákban. Talán észre se vesszük, hogy mennyire fontos, amit csinálunk. Aki a lámpást tartja a sötétben, talán nem is gondol bele, hogy mi lenne, ha nem világítana.
Ha egy ember késik, az elvacakolta az időt, vagy közbejött neki valami, vagy nem annyira fontos számára, hogy időben érjen oda. De mindenesetre nem tudja jó előre, hogy majd ő el fog késni. Jézus viszont már kétezer évvel ezelőtt megmondta, hogy késni fog! Csak arra tudok gondolni, hogy azért, mert késni akar. Miért akar vajon valaki szánt szándékkal késni? Talán, hogy időt hagyjon a másiknak. Hogy az a másik rendet rakjon, hogy összeszedje magát, hogy elkészüljön … Azt hiszem, Jézus azért késik, hogy elkészüljünk. Vár, hogy abbahagyjuk a saját ötleteink megvalósítását, és elkezdjük azt figyelembe venni, hogy Ő mit akar. Azért késik, hogy elkészüljünk, mire ideér. Miattunk késik. Nekünk késik. De nem késik örökké.
