Valamikor volt egy nemtelen vita a parlamentben a Tízparancsolatról. Orvos-etikai hátterű vita zajlott, és valamely képviselő felhozta a Tízparancsolatot, mint amely fontos útmutatás lehet a mindenben, így az orvoslásban, egészségügyben is. Nyilván ez nem hangzik szakszerűnek és tudományosnak. Valószínűleg nem is annak szánták. Az akkor minimum kétfelé, de inkább többfelé szakadt parlamentben cinikus, szatirikus válaszok születtek. A parancsolatok nem gyógyítanak, mert azt a tudomány és az orvosok, gyógyszerek, egészségügyi eljárások teszik. Ebben nagyjából mind egyet is értünk. A parancsolatok azonban mégiscsak hatással vannak. Nem úgy, ahogy cinikusan értelmezték.
Hallottuk a prevenció szót, vagy providencia szót. Az első a megelőzést, gondoskodást, a második a gondviselést, gondoskodást jelenti. A parancsolatok így nem egzakt módon, de mégis hatással vannak az egészségre, egészségügyre is. Mondhatjuk, hogy a parancsolatok segítik felépíteni azt az egészségügyet, szakmai, pénzügyi, emberi hozzáállást, amelyben a szakmai munka jobban érvényesül. Ebben az értelemben valóban útmutatás a parancsolat. Lényegében etikai, lelkiismereti. Ez javára válik az egészségügynek.
Nézzük konkrétan. Ne paráználkodj! Ma ezt úgy mondják, ne létesíts felelőtlen szexuális kapcsolatot. Ne lopj! Mindent fordíts arra, amire való, ne végy el senkitől semmit, ami akadályozza a felépülését. Ne ölj! Itt bejönnek a különböző euthanázia, eugenikus kérdések, abortusz. Sorolhatnánk, hogy a parancsolatok már eleve megpróbálják a rossz döntési helyzeteket megelőzni, hogy ne kerüljön abba a helyzetbe, ahol szükség van a drámai, tragikus döntésekre, vagy már nem lehet segíteni sem.
Ugyanez zajlik a társadalmunkban is. Most Alaptörvénynek nevezzük azt, ami elviekben meghatározza a magyar társadalom együttélési szabályait. A legtöbben azonban nem ismerjük az Alaptörvényt. Némely kiragadott részletét igen, amin sokat vitatkoznak, és a közösségi terekben visszhangzik. Itt ismét érdemes lenne a parancsolatokkal keretezni a társadalmi együttélés szabályait, mert a parancsolatok pontosan azok. Sokan az egyház dogmatikájának, vagy bizonyos népesség alapszabályának tartják. Pedig archetípusa a bizonyítottan jól működő társadalmi szabályrendszereknek.
Valószínűsítem, hogy ismerjük Andrásfalvy Bertalan professzor urat. Nagyon jól ismeri a magyar történelmet, az összefüggéseket és a mozgatórugókat. Tőle való a következő idézet.
„A Mezőségben élő magyarok is elkergették a 18. században a magyar jobbágyaikat, és románokat telepítettek be. … A Mezőség Erdélynek az éléstára volt. Ma kopár hegyek, mert tövig lerágott. Birkatenyésztő románokat hívtak be, mert az gyapjúval fizetett. Én még az iskolában tanultam, hogy Angliában a bekerítésnél a földesúr elkergette a jobbágyait, mert a birka gyapja sokkal többet hozott neki. Pontosan ez történt Erdélyben is, és ezeknek a kopár hegyeknek, ahonnan elpusztult a magyarság, ilyen nevük van, hogy Epres, Almás, Cseres, meg ilyesmi…
Nem a végzet hány minket, hanem a szeretetlenség. … A szeretet az nem csak érzelem, az parancs, és egymásra épülő körei vannak. Anya gyermek szeretete. Testvér-testvér, család, kisközösség, nagyobb közösség, nyelvi közösség, házassági közösség, nemzet. Ezek egymásra épülnek. … A szeretetet gyakorolni kell. Ki kell mutatni. Ha az anya nem öleli a gyermekét, akkor az beteg lesz az ágyban, a bölcsőben. Az életszükséglet a szeretet, a kifejezése az kultúra, és azt tanulni kell. Ha a szeretet kifejezését már kicsi korban tanítjuk, és nem bölcsődébe dobjuk a gyereket, hogy csak hétvégén megy haza, akkor abból jó házastárs lesz, és az hazafi is lesz. Ez mind egymásra épül. Ha a nemzeti összetartozáson akarunk dolgozni újra, akkor meg kell tanítani újra a szeretet kifejezésének azt a hagyományát, ami a népköltészet terén Európa egyik leggazdagabbja és a legkevésbé használjuk. Kopp Mária mutatja ki, hogy a magyar társadalom rengeteg baja, testi betegsége, nemzetközi összehasonlításban, onnan ered, hogy az emberi kapcsolatok gyengék. … Ezt másképpen szeretetnek nevezzük. Nem szeretetlenség van bennünk, hanem elvesztettük, hogy ezt gyakorolni, kimutatni kell, különben nem él az. És ez a nemzeti egység alapja. … Nem a vakszerencse hány erre meg arra minket. A mi sorsunk a mi kezünkben van, ha teljesítjük a szeretet parancsát.” (Andrásfalvy Bertalan előadása „A múlt igazságos feltárása, mint jövőnk záloga” címmel szerepel a 2018. október 13-i „Sarokpontok” konferencián.)
Azt mondja, hogy a magyarságot nem a végzet, a tatár, török pusztította el. Bekapcsolódott Európa kereskedelmébe. A földesurak ennek megfelelően átalakították a tulajdoni viszonyokat. Sokáig saját földjei voltak, és voltak közösségi földek, árterek, rétek, ezek közhasználatban voltak. De onnan egy földesúrnak a beadott gyümölcs, hal, méz nem sokat jelentett. Azonban, ha elvette a közösségi használatból és legelőnek tette meg, majd az itt tenyésztett szürkemarhát lábon kihajtotta Európába, azon sokat keresett. Tömegáru kellett, és ezért a nagybirtokosok elpusztították az addigi falusi szerkezetet. A kisfalvak helyett Mezővárosok jöttek létre. A paraszti népességet a 13. századtól kirekesztik, és emberszámba sem veszik őket. Létrehozták a nagybirtokot, és mindig a birtokosok érdekeinek megfelelően. A nép, nemzet az érdekek mellett kivérzett. A közhasználatú területeket szintén kisajátítják a maguk érdekeinek megfelelően. Ez játszódik le egész Magyarországon és Erdélyben is. Ezrek, százezrek vándorolnak el az évszázadok során a jobb élet reményében. Erre valóban csak hab a tortán a sok külső ellenség.
Romsics Ignác történész összehasonlítja az elmúlt százötven év magyar és finn történéseit. Hasonló a két ország indulása, problémája, de a finnek mindig előrébb tudtak lépni. A háborúk és a történelmi események hasonlóan zajlottak. Mégis. De azt mondja, hogy a finn társadalom nem nemesi jobbágy társadalom volt, inkább szabad állampolgárokból állt és sok kis paraszti gazdaságból. Igaz szegények voltak. A magyar rendszer meg inkább hierarchikus, erősebben alá és fölé rendelt viszonyok alapján épült. Nem alakult ki a szabadabb polgárság, és a paraszti réteget is eltüntették. A finneknél az I. világháború előtt a nők már Európában először kaptak választójogot. A lutheránus egyház akkor engedélyezte a férfiaknak a házasságot, ha tudtak írni és olvasni. Furcsának tűnik, de a nevelés része volt. Azt mondja, hogy meg kell tanítani az embereket az állampolgárságra, nevelni kell őket.
Nem elég azt mondani, hogy ha eljön a pillanat, amitől féltünk, amelynek az eljövetelét előre láttuk, esetleg nagy százalék bizonyossággal meg is jósoltuk, hogy én megmondtam. Akkor már régen rossz. Ez nem segít már. Amikor a megmondás ideje van, akkor olyan légkört kell teremteni, hogy mindenki megérthesse, motiválttá és erőfeszítésekre alkalmassá váljon. Ez ma az egyik legnagyobb feladata minden értelmiségi embernek, szakembernek, tanítónak, állami vezetőnek, egyházi vezetőnek, minden közvéleményre hatással lévő embernek, celebnek. Olyan körülmény, hogy abban létrejöjjön a szabad és tudatos, döntésképes állampolgár, akinek nem kell félnie pár ember érdekekhez fűződő elnyomásától.
Itt van értelme a közös nevezőnek, amikor a parancsolatokról beszélünk. Egy tudós professzor szeretetről beszél, pedig lökhetné a tudományos információkat és bizonyítékokat is. Egy történész egy teljes társadalom neveléséről beszél. Mi adja, ki adja a tananyagot? Mi az, amit valóban el kell sajátítani, hogy működjön a társadalom, a közösség? A profit, a haszon utáni vágy az benne van a vérünkben. De az, hogy közösen érjük el, közös erőfeszítéseink legyenek, közös felelősségünk legyen, és közösen is élvezzük a hasznát, azt tanulni kell. A nagy parancsolat elég jó alap: Szeresd az Urat a Te Istenedet … és szeresd felebarátodat, mint magadat!
(fotó: Szűcs Boldizsár Varázslatos Magyarország)
