Jó volna mindent kézben tartani. Már előző este úgy feküdni, hogy a következő napra gyakorlatilag minden el legyen rendezve. Mint amikor meghallgatjuk az időjárás előrejelzést és aszerint gondoljuk át az öltözetünket. Ha egy veszekedés viharos szele készülődne, orkán kabátot húznánk, és nem engednénk magunkat lecsupaszítani. Akárki nem rángathat kénye kedve szerint. De még, ha nem is egy akárki üvöltő szele tépáz, akkor sem vetkőztethet a meztelen szégyenig. A derűsen sikeres időnek és lelket melengető szellőnek mind örülnénk. Pihekönnyű álmokat remélve aludnánk, mert nincs mitől félni. A világot nyitott szívvel és szeretettel fogadnánk be, és hasonló derűs szeretettel terveznénk elárasztani. Amikor a szerelem forrósága tüzel, legtisztább önmagunkkal készülnénk, és mezítlábas gyerekekként futkoznánk a tavaszi zápor áztatta réten.
De az élet nem egyenlő az időjárással, bár az idő így is úgyis eljár. Akkor sem ugyanolyan, ha legalább annyira hektikus, mint az eljövendő ismeretlen napok. Biztosan eltervezni sem lehet semmit. Nincs az a forgatókönyv, ami 100%-os hatékonysággal működne, és nem kellene útközben valamit változtatni rajta. Ugyanakkor készülni az ismeretlen jövőre, alkalmazkodni a jelenvalóhoz és bölcsen belátni tehetetlenségünket nagyon is hozzátartozik a felelősségi és kötelességi körünkhöz.
Ha ingoványos erdőn át visz az út – márpedig mindegy, mit teszünk, életünk egy adott pontján szembesülünk egy letaglózó diagnózissal vagy magával a véggel – jobb, ha felülvizsgáljuk a túlélő készletünket. Annak tudatában akár, hogy az nem a halál elkerülését vagy egy esetleges betegség túlélését jelenti, hanem átvitt értelemben a „túl élést”. Túl a földi életen. Azt az állapotot és helyet, amiről csak ábrándjaink, és valljuk be, félelmeink vannak, mert olyan ismeretlen, hogy szavaink sincsenek rá. A hátizsákunk neve mégis a hit. Pakoljuk hát tele, hogy ne üres hittel bóklásszunk!
Az alapfelszerelés közé tartozik a remény iránytűje. Mit remélek? Kiben reménykedem? Ez a legfontosabb. E nélkül elnyel a kétségbeesés gödre. Mert akárhogy is fogadkozunk, hogy annak irányába soha nem megyünk, szinte elkerülhetetlen. Úgy húz a mélybe, mint a szakadék az őrülten rohanó folyót. Az sem árt, ha nálunk van az őszinteség bicskája, hogy át tudjunk vágni a lényegtelen kapcsolatok és tennivalók bozótján. Fontos, hogy ne felejtsük elvinni az útra a szeretet hálózsákját. Ha akarjuk, szétterítjük, hogy többen is megosztozzunk rajta. Egy nagycsalád bőven rákucorodhat. De akár bele is bábozódhatunk, hogy annak szeretete alakítson át, aki csupasz hernyótestünkben mindig is látta a szárnyaló pillangót.
Kellene egy kis táplálék az erőnkön felüli útra. Olyasmi, ami gyorsan, nagy mennyiségű energiát szabadít fel, ha kimerülnénk. Az érintés, a csók, az ölelés, az intimitás és a kedves jelenlét kitűnő választás erre. A bennünk lévő rejtett erőforrásokat izzítják be, úgy lendítenek tovább megfáradt állapotunkból. Felismerjük általuk, hogy van az útnak célja is, nem csak küzdelme. Viszont nem árt valami fényforrás sem, ha a rossz hírek hallatán minden elsötétülni látszana. Mi lehet fény? Vagy inkább ki lehetne fény? Nekem van ilyen fényforrásom, egész konkrétan Jézusnak hívják. Általa olyan megvilágításba kerülnek az események, de én magam is, ami bátorít, hogy tovább lépjek olyan utakon is, melyeken még nem hagyott nyomot a lábam. Az Ő lábnyomaiba lépkedek pont úgy, mint amikor kicsi voltam és eső után az apukám lábnyomaiba léptem mögötte haladva, hogy ne ragadjak bele a sárba.
A kontrollnak nevetett akasztókötelet elengedem, de inkább Istennek oda adom. Döntsön Ő az életről. Még akkor is, ha úgy érzem, néha rezeg a léc és bizonytalan a bennem élő koreográfia. Meghajtom magam, és bár nem tudom, mi vár még rám, bizalommal fogadom az élet tapasztalatát. Amit külső szemlélőként méregettem, amitől féltem, hogy beborít és elnyel, úgy üdvözlöm, mint rég várt vendéget. Nem a nyakam köré tekeredett kényszer szülte hurkot látom benne, de a megnyugvás és megbékélés finom lelkét. A vacsoravendéget, akinek társaságában megáll az idő és nem számít, mekkora háború dúl kint vagy odabent, mert minden, ami van, egyszer elmúlik, viszont az a szeretet, amit megélünk, örök.
