Loholunk a változó világ után. Világban, egyházban, egyénileg, közösségben. Muszáj, mert ha nem igyekszünk, akkor lemaradunk, kimaradunk, ósdivá válunk, leírnak, kitörölnek, semmibe vesznek, vagy ami még rosszabb, megbélyegeznek. A lét legfontosabb eszköze lett az alkalmazkodás képessége, a változó körülményekhez, viszonyokhoz igazodás. Az alkalmazkodás önállóságunk terhére ígér számunkra létjogosultságot, miközben a változás örökkéségében, szüntelenségében nem ad elérhető végcélt. A változó világ úgy tart mozgásban, mint a szamár hátára rögzített bot végén csüngő répa, amit a csacsi soha el nem érhet, de mindig ott csüng a szeme előtt a kecsegtető falat.
Ez a hasonlat annál is inkább igaz, mivel ahogy a szamár előtt mozgó répa haladását is az állat saját maga ösztökéli, úgy a változó világ sebességét is mi magunk generáljuk. Mert bár hajlamosak vagyunk a „változó világ” fogalmát az akarattól, az embertől független organizmusnak titulálni, a világ önmagától való változása azonban önámítás. Mi változtatjuk, és a hozzá való idomulásunk sebességével növeljük a változás gyorsaságát.
A változás a nem tökéletes világ tökéletesség iránti igénye. A teremtett világ a maga tökéletlenségében teremtetett tökéletesre. Bűnbánattal kimondhatjuk, hogy a legfőbb tökéletlensége mi, az emberek vagyunk. Ne gondolja az olvasó, hogy e sorok írója a modernizáció ellenzője, mégcsak a változásnak sincs ellenére, de felmerülhet néha a kétely, hogy a tökéletlen ember tökéletesség iránti igénye által vezérelt haladást valóban az élet mozgatórugójának kell-e tekinteni? Nem a korom és nem is a lustaságom mondatja velem, hogy néha fáraszt a változó kor kihívásainak való megfelelés. És nem csupán az újabbnál újabb kütyük, technikai vívmányok követése problémás. Az együttélés új, a megváltozott világhoz igazodó szabályai is kétségeket ébresztenek bennem. A tökéletesség vágya helyett az emberi tökéletlenség megerősítését vélem néhol felfedezni.
Nevezzenek bár maradinak, ósdinak, de nem gondolom, hogy lététkérdéssé kell válnia, miként felel meg bárki a változó világ kihívásainak, hogy mennyire modern. Természetesen nem lehet függetlenedni az adott környezettől, de attól még nem kell azonosulni vele. Így is van megírva: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodásotokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes.” (Róma 12,2)
Ide elérve a kérdésben visszakanyarodtam az elejéhez: ha nem vagyunk modernek, akkor lemaradunk, kimaradunk, ósdivá válunk, leírnak, kitörölnek, semmibe vesznek, vagy ami még rosszabb, megbélyegeznek…
Így talált meg az ige vasárnap az istentiszteleten. „De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.” (Márk 14,28) Egy rövidke mondat Márk evangéliumából és abból sok üzenet, melyek mindegyike megszólított, de a fenti dilemmára kiváltképp egy: Jézus Krisztus él, ma is előttünk jár, mindig az adott kor, a posztmodern kor előtt jár, ezért Jézus Krisztus mindig a legmodernebb, nincs nála modernebb. Hinni, remélni, szeretni, nemcsak önmagunknak élni, tudni megbocsátani, békességszerzőnek lenni. Minden más eszme csak szemezget ezekből az örök legmodernebb gondolatokból, Jézus Krisztus azonban egyben adja, Őáltala mi is egyben adhatjuk tovább.
A haladó, folytonosan változó eszmék a világ válasza a tökéletlenségre. Isten tökéletlenségünkre adott válasza pedig a megváltás. Ez pedig – ha a változó kornak nem is feltétlenül tetszik – a változó világ kihívásaira adható legmodernebb válasz.
