Sok ember életében van egy hely, amelyet nem lát a világ. Nem tartozik a közösségi felületekhez, nem kér lájkokat, és nem vár visszajelzést. Ez a hely sokszor egy egyszerű füzet, egy telefon jegyzetoldala, vagy csak a gondolatok csendes tere, ahol megszületnek azok a mondatok, amelyeket „csak a fióknak” írunk. Évek óta van nekem is ilyen helyem, pontosabban naplóm, amit időközönként fellapozok, hogy lássam honnan indultam és milyen folyamaton megy végbe a majdani megérkezésem. Néha oldalak tömkelege követi egymást, máskor egyetlen sor van lejegyezve. Hol versek, hol rajzok váltakoznak benne. Az életem legbelsőbb pillanatai. Ezek a mondatok gyakran a belső feszültségből születnek. Olyan érzésekből, amelyek túl kuszák ahhoz, hogy rögtön kimondjam, de túl mélyek ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjam őket. Amikor leírom, valójában nem elrejtem, hanem formát adok annak, ami bennem mozog. A kimondhatatlan ez által lassan szavakká rendeződik, a nyugtalanító érzés pedig elkezd lélegezni.
A világ sokszor arra biztat, hogy mindent azonnal osszunk meg, mintha a nyilvánosság lenne az egyetlen gyógyító tér. A bölcs ember viszont tudja, hogy vannak történetek, amelyek nem a tömeg elé valók. Vannak fájdalmak, kérdések és vívódások, amelyeknek csend kell, idő és egy biztonságos belső szoba. Ott nincs létjogosultsága az olyan szavaknak, mint magyarázkodás, megfelelés vagy azonnali válaszadás. Hömpölygő, dagályos, ákombákom, egyszavas a belső tér. Bármilyen lehet. A fiók elbírja.
Ebben a belső szobában az írás rokonságot mutat az imádsággal. Amikor leírjuk a gondolatainkat, valójában kilépünk a saját fejünk zajából, és teret nyitunk a találkozásnak. Hiszen az imádság sem mindig fennkölt mondatok sora. Gyakran inkább egy őszinte felsóhajtás vagy kusza mondat. De az is lehet, hogy egy félbehagyott bekezdés, ami Isten számára ugyanúgy fontos és érthető. Ő nem a tökéletes mondatszerkezetet figyeli, vagy, hogy hálaadással illik kezdeni, jó volna, ha nem tűnne követelőzőnek vagy egyfajta kívánság listának, amit ünnepélyesen átnyújtunk. Ja és nem szabad elfelejteni, hogy a vége a Szentháromságot dicsérő mondattal záruljon Jézus nevében. Azt hiszem, a szív mozdulását legalább annyira értékeli Isten, ha nem is tankönyvi szerkesztésű az ima.
Mert van, amikor nem lehet elmondani senkinek, ami bennünk történik. Talán még Istennek sem tudjuk megfogalmazni. Nem azért, mert szégyellnénk, hanem mert még nem érett meg arra, hogy mások elé kerüljön. Az ilyen időszakokban különösen fontos emlékezni arra, hogy a hallgatás nem egyenlő a magánnyal. A csendben is lehet párbeszéd, és a rejtett sorok is lehetnek imádságok. A fióknak írt mondatok, a csendes szemlélődés nem elvesztegetett percek lenyomatai. Inkább úgy képzelem, mint magokat, amelyek a lélek földjébe kerülnek, és amikor elérkezik annak ideje, felszínre törnek. Segítenek tisztábban látni, enyhítik a belső feszültséget, és emlékeztetnek arra, hogy az ember nincs egyedül a saját történetében.
Hiszem és tapasztalom, hogy amikor leírjuk azt, amit senki más nem hall, valójában Isten elé visszük a szívünket. Ott minden gondolatnak van helye. A harag, a félelem, a remény és a hála is értelmet nyer. Az imádságban megjelenített belső világ a lélek rendeződése. Olyan csendes gyógyulási folyamat, amelynek gyümölcse gyakran csak később válik láthatóvá. Ezért érdemes időről időre kinyitni azt a belső szobát, és leírni vagy megfogalmazni mindazt, ami ott várakozik. Nem kell szépnek lennie, és nem is kell készen lennie. Elég, ha őszinte.