A történet 1974. januárjában kezdődött. Egy hideg téli napon egy gyógyszerész és egy agrármérnök első gyermekeként jött a világra egy kislány, egy Vas megyei községben. A keresztségben a Katalin nevet kapta, otthonról pedig keresztyén neveltetést, mely az akkori rendszerben nem volt követendő példa. A nagykapunak azonban van egy olyan tulajdonsága, hogy szoktak mellé kis kaput is tenni, amin ki lehet kerülni az elvárásokat.
Katika szépen cseperedett, aztán iskolába került. Itt kezdődtek a problémák, mert többnyire nem figyelt, hanem játszott az órákon, sőt rendre zavarta a tanrendet. Ezért egyre szaporodtak az ellenőrzőjében a beírások. Érdekes módon a jegyei nem tükrözték a figyelem hiányát, mert bármit is kérdeztek tőle, ő jól tudott felelni. Mit volt mit tenni, magatartása miatt mégis el kellett vinni kivizsgálásra. Megállapították a „szörnyű” tényt, hogy szervi baja nincs ugyan, de 186-os IQ-val áldotta meg a Gondviselés, és ez minden „baj” okozója. Ennek a „bajnak” a hatására kortársaihoz képest hihetetlen mértékben szívta magába a tudást. Életfonalára szépen sorban fűzte fel a diplomákat. Ami másoknak az egyetemen egy uv-s (utóvizsgás) állóháború, az neki egy könnyed délutáni séta volt.
Egyszer csak elérkezett az életébe az a pillanat, amikor elérte a maga számára kitűzött célt. Kutató lett, és munkájában felhasználhatta azt a rengeteg tudást, amit az évek során felhalmozott.
Az addigi lineáris álomvilágot csak az anyagi dolgok árnyékolták be. Apanázsának mértékét a három testvér finanszírozása csökkentette. Ráadásul a budapesti élet anyagi vonzata sem volt tekintettel a nem megfelelően honorált kutatói bérére.
És ekkor jött a „gyors matek” – ahogyan ő mondta –, pályát módosított, a biztosítás ágazatban helyezkedett el, ahol nagyon sikeres lett. De a sikernek van egy olyan természete, hogy a pénzzel egyenes arányban nő a „jóbarátok” száma. A belül naiv, vidéki lányt a nagyváros beszívta, megrágta, majd kiköpte. Egy szerencsétlen kapcsolat után – minden téren lenullázódva – ismertem meg a neten.
Mondjuk én sem voltam a legjobb passzban, éppen második legénykoromat éltem, próbáltam kimászni a megcsalatás gödréből fogódzkodókat és szalmaszálakat keresve, hátha kellek még én is valakinek. De ezt csak az tudja igazán, aki már átment hasonló vesszőfutáson.
A világhálón kerestem azt, aki a C vágányon haladó vonatomra hajlandó felszállni mellém egy röpke időre, ami még megadatik. A neten Kati addig beszélgetett velem, amíg szükségét érezte, hogy helyreálljon az egója, majd mintha elvágták volna, nem hallottam felőle többet. Gondoltam ennyi volt, és egy kicsit lejjebb csúsztam a saját gödrömben.
Kb. 1 évre rá megkeresett újra, mély lelki válságban volt ismét. Újra megcsalták, kiforgatták mindenéből, és már-már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Sok-sok beszélgetésünk eredményeként visszatért a normális életbe, ami jó érzéssel töltött el. Egy ilyen beszélgetés során tanácsoltam neki, hogy próbáljon meg valami szépre gondolni és megnyugodni. Azt mondta, hogy akkor ő most az MR gép kapcsolási rajzát fogja felidézni, mert az olyan szép. Nem gondoltam volna, hogy ennyire relatív tud lenni a szépség fogalma.
Aztán egy újabb év csend következett. Megint felhívott, amikor meghalt az anyukája. Elmondta, hogy ő már többé nem is hisz Istenben, mert nincs is, ha ilyen dolgokat megenged. Kérte, hogy ne is próbáljak neki semmit idézni a Bibliából, mert már csak akkor hiszi el, hogy Isten létezik, ha látja.
Így van ez, ha valaki belekortyol a tudás poharába, egyből ateista lesz. De a többedik korty után mégis kinyílik a szemünk, és tudásunk növekedése közben mi magunk törpülünk el. A mai ember kicsit fordítva ül a lovon, mert már nem is akar hinni, hanem csak tudni akar. És persze számon akarja kérni a Mindenhatót önnön létezésének bizonyságáról, melyet minden nap megtapasztalhat az, aki kinyitja szemét.
Kialakult köztünk egy kis vita, mely során én a gyászával kapcsolatban megemlítettem, hogy sajnos ez az élet rendje, és anyukája most már fentről vigyáz rá. Erre azt a feleletet kaptam, hogy nincs is semmilyen mennyország, mert nincs rá semmilyen bizonyíték. Én higgyek, amiben akarok – mondta nekem –, de ne is próbáljam őt megtéríteni ilyen maszlagokkal. Erre azt javasoltam neki, hogy fordítsuk meg a történetet. Akkor – mondtam neki – a te „racionális” elméleted szerint a halál után a férgek és a lebomlás következik. Ennyi volt az édesanyád. A saját meggyőződéséből következő vízió megrémítette, és egy újabb hosszú csend következett.
Elgondolkoztam, hogy legközelebb mit is mondhatnék neki ezen mondatok után. Bár nem vagyok szakképzett lelkigondozó, és nem gondolom azt sem, hogy ez a hivatás a virológiához és a focihoz bármiképpen is kötődne, amihez a 10 milliónyi magyarból 11 milliónyian értenek. De szerintem a hitnek belülről kell fakadnia, amit nekünk csak segíteni lehet, hogy Isten kegyelméből felszínre törjön. Elhatároztam, hogy ha legközelebb hív, azt fogom neki elmondani, hogy én miként is próbálom követni Jézus tanítását, és hogyan élem meg azt a mindennapokban. Elmondom, hogy nekem miért is fontos az esti imádság, amikor a feleségemmel egymás kezét megfogjuk, és megköszönjük mindazt a sok jót, amit aznap kaptunk az Úrtól.
Jó egy év múlva újra hívott azzal, hogy teljesen maga alatt van, mert meghalt az apja is. A testvéreivel közben annyira megromlott a viszonya, hogy mikor az édesapja végstádiumba került, nem is értesítették, hogy elbúcsúzzon tőle. Haláláról és a temetéséről is véletlenül szerzett csak tudomást. Nem kellett ő már senkinek, hiszen amit lehetett, azt elosztották a „jó testvérek” egymás között.
Kicsit beszélgettünk. Persze a múltkori nagy gondolataimat már addigra mind elfelejtettem, és igazából két dologról volt szó. Az egyik a mi lett volna, ha időben értesítik, mit tudott volna tenni, amin már nincs értelme rágódni. De ilyenek vagyunk mi, emberek, keressük a reménytelenben is a reményt. A másik pedig, hogy hogyan lehet ezzel a gyásszal élni, vagy egyáltalán van-e még tovább.
Ahogy szokott is lenni, a beszélgetés során kicsit megnyugodott, aztán megint, szinte köszönés nélkül letette a telefont.
A szokásos csend után ismét jött egy újabb hívás. Legutóbb társkeresési problémájában kérte segítségemet, hogy keressek neki egy férfit az ismerőseim között. A maga „cizellált” módján értésemre adta, hogy nincs ideje, és a hímnemű alany csak szexre kellene, majd letette a telefont. Hát, feladta a leckét az már bizonyos, és még csak ki sem kérhettem magamnak, hogy minek néz ő engem. Mi vagyok én, kerítő talán?
Az első felháborodásom után újra át kellett gondolnom a dolgot, és be kellett látnom, hogy milyen szörnyű is a világ. Úton, útfélen sulykolják az emberekbe, hogy milyen szilikonos cicababák a trendiek, és aki nem olyan, annak már csak a futottak között van a helye. A férfiaknak meg szinte kötelező ebből a szortimentből választani. A sok diplomás nő, no, az már nem is igazán nő, mert olyan magasan van a szamárlétra tetején, hogy sokan már meg sem merik szólítani, mert félnek az elutasításától. Pedig van egy nagy titkuk az okos nőknek: ők is előbb voltak nők, aztán lettek diplomások. Azt bátran kijelenthetem, ahogy nekünk férfiaknak is van számtalan hibánk, úgy a társunktól sem várjuk el a tökéletességet. A kudarc pedig a nagy tanítómester. Olyan, hogy tökéletes nincsen, csak a zsák van és a hozzá illő folt.
Nem lehet kikerülni a keresztényi felelősséget sem ebben az ügyben, hogy sok, eredendően jó keresztyéni alapról, neveltetésből induló ember nem tud ellenállni az ideológiai agymosásnak, és az ebből fakadó kísértéseknek. Kérdés, hogy biztosított-e ezeknek a jó képességű embereknek olyan egyházi közösség, kör, mely abba az irányba vezeti őket koruknak, tudásuknak megfelelően, hogy legyen családjuk, férjük, feleségük. Felelősek vagyunk a félresiklott életekért, az ő meg nem született gyermekeikért is.
Sajnos nem egyedi Kati esete, mert nagyon sok magányos és boldogtalan ember keresi a felszínen partnerét, de valójában igazi társát, a megértést, az elfogadást, az igazi szeretetet.
Tudunk-e segíteni nekik?