Mély és sötét szava ez a visszaélésnek. Hangzásában is magában foglalja azt, amit az áldozat elszenved. Benne van a bú, mi el nem tűnik, csak halványul idővel a lélek szövetén, és a zizegő gondolatok, mik újra és újra felidéznek képet, hangot, közeget, érzést. Nem egy szépen hegedő seb ez, hanem gennyes bugyra az emberi gonoszság és önzés határtalanságának, ami időről időre visszatér, hogy próbára tegye a jóságba vetett hitet.
Talán az egyik legnagyobb tabu téma, amit indulatok zápora kísér, ha valamikor is előkerül a szexuális erőszak, pedofília traumája. Amikor az egyházon belül elkövetett erőszakról hallunk híreket pedig mégnagyobb a gyűlölet. Gyilkos fullánkokkal teli darázsfészek, amit nem lehet megfelelő védőfelszerelés nélkül megközelíteni, és ember legyen a talpán, aki látja a teljes igazságot. Nincs olyan, aki ne akarna kövezni ugyanis, ha kiderül a tragédia, mert érezzük, mennyire gyomorforgató ez az egész.
De nem csak részvétünk és igazságérzetünk szűkíti be gyomrunkat és tudatunkat, hanem személyes érintettségünk is. Iszákos, veszekedő, verekedő szülők. Családon belüli erőszak, szexuális bántalmazás, drog és szerencsejáték függőség. Különböző szintű prostituálódás és annyi minden, amit el sem tudunk képzelni, de ebben a percben is gyermekek, nők és férfiak valóságát jelentik. Ha egy pillanatra megállunk és végig gondoljuk, találunk biztosan arcokat a megrázó történetek mellé.
Társadalmi struktúránk olyan peremvidéke ez, amihez ritkán merészkedünk közel. Túl van az ingerküszöbön, mert valóban azt a határt lépi át, amiről zsigerileg tudjuk, nem helyénvaló, mert az életet rombolja. Botor módon azt is gondoljuk, ha nem foglalkozunk vele, nincs. Retusálunk. Ahogy a telefonom is teszi kéretlenül az anyajegyeimmel. Pedig ott vannak, léteznek. Aki rám néz látja. Viszont, ha csak egy képet mutatok magamról semmit nem lát belőlük. És így van ez a féltve őrzött abúzus tapasztalatával is sajnos. A látencia, eltitkolt valóság olyan irányba sodor, ahonnan nagyon nehéz reményteli kiutat találni.
Amikor beülünk a templomba, egy bibliaórára eszünkbe sem jut, hogy a jelenlévő nők közül minden negyedik átélt már valamilyen szintű erőszakot. Amikor elmegyünk egy iskolába hitoktatni, ifi alkalmat szervezünk, fel sem merül bennünk, hogy az ott lévő gyerekek 20%-a felnőtt koráig megtapasztal valamilyen szintű szexuális visszaélést. Az pedig végképp elkerüli a figyelmünket, hogy fiúk, férfiak ellen is történnek visszaélések. Persze amikor a bulvársajtó felkap valamilyen pedofília sztorit képbe kerülnek a fiúk is, csakhogy sajnálatos módon az esetek jelentős része nem idegen által elkövetett abúzus akkor sem, ha szeretnénk bizonyos trendek szerint ítélkezni. Családon belül történik a legtöbb visszaélés. Ezért is övezi sok esetben cinkosság és csend. Szégyenfolt, amit jobb elhallgatni.
Pár évvel ezelőtt keringett egy videó a neten. Nem volt teletűzdelve effektekkel, nem is kísérte semmilyen hatásvadász zene, egyszerűen csak széken ülő nők voltak rajta vagy fiatal lányok, akik egy papírt tartottak a kezükben. Azok a mondatok voltak a papírokon, amiket az erőszaktevők égettek a lelkükbe. Mert ez örök életre az emberbe ég és torzít emberképet és istenképet egyaránt. Kimondani, én is átéltem, hatalmas energiákat vesz igénybe, de mégis az első lépést jelenti a gyógyulás útján, amin sajnos sokan járunk.
Magam is érintett vagyok és tudom, mekkora kihívást jelent Jézus szava a megbocsátásról mindazok számára, akik gyülekezetbe járnak, amikor újra és újra meghallgatják az úrvacsorai intelmet: „Viseljétek el egymást szeretetben, és ha valami panaszotok volna, bocsássatok meg egymásnak!” Tényleg mindenkinek jár a bocsánat? Általánosságban könnyű a megbocsátásról beszélni, de amikor érintettek vagyunk iszonyatosan nehéz kihívás elé nézünk.
Sok időnek kell eltelnie míg egy áldozat lélekben és gondolatban el tudja engedni az erőszaktevője nyakát. Ennél is több igaz isteni szeretetet kell megtapasztalnia annak, aki ezt az életsebet hordozza. A gyógyulás útja nem tud más lenni, különben áldozatból maga is erőszaktevő lesz. Olyan oda-vissza pingpong ez, amiből egy eltorzult emberi világban nagyon nehéz anélkül kiszállni, hogy ne látnánk a „minden értelmet felülhaladó” isteni békességet. Szabadítót kaptunk Jézusban, hogy kilépjünk ebből a játszmából. Az örök önsajnálatból és az örök gyűlöletből megszülethetünk a csakis Istentől függő örök életre.
Bár úgy tűnik, egyre kevesebben vagyunk, akik Istenhez ragaszkodunk, hiszem, hogy olyan érték birtokosai és továbbadói vagyunk, ha úgy szeretünk, ahogy arra Jézuson keresztül tanít bennünket, ami sokak életében gyógyulást és szabadulást hoz.
Tudom, mert így gyógyulok én is. Tapasztalom.
