Az augusztus 20-át sokféleképpen ünnepeltük már, főleg a múlt ideológiai hatásainak súlya alatt nyögve. Szent István király megünneplése nem volt rendszerkomform, és természetesen a keresztyén államalapítás sem volt követendő példa. De, ha már itt volt ez a dátum, akkor kellett vele kezdeni valamit. Így lett ez a nap az alkotmány ünnepe, miközben a kenyér meg olyan, hogy azt a jó és a rossz ételhez is lehet szervírozni. Hiszen a kenyér rendszerfüggetlenül kiállta már rég az idők próbáját, mert tudta, hogy a „vörös” ember is ember, és ha üres a gyomra, neki is ugyanúgy kopog a szeme az éhségtől, mint bárki másnak. Pedig akkortájt az emberek inkább jelszavakban beszéltek nyilvánosan, mert abból nem lehetett baj még az elvtársak között sem. A sokat hangoztatott „Szabadság elvtársak” köszöntés ellenére, ugyanis senki sem volt szabad. A híres komikus, Hofi Géza úgy fogalmazta ezt meg: „Nálunk itt szólásszabadság van, nyugaton pedig a szólás után is van szabadság”. Bár – úgy tűnik – ez a jelenben kicsit átalakulóban van. De visszatérve a múltba, a jelszavakat leváltották az összenézések, a sorok közötti olvasás és a rövidítések. A villany lekapcsolását a „leo” jelentette és nyárvégi ünnepet „gusztus 20-ra” erodálták a „haladók”. Minden kicsit megkopott és elfáradt egyszerre. A rendszerváltás után aztán sokan átöltözködtek, mert főleg köpönyeget igen bőségesen tartottak a ruhatárukban.
De miben is rejlik a kenyér állandó sikertörténete a sok változás közepette? Ha egyszerűen akarnék válaszolni, elég lenne azt mondani, hogy enni muszáj, ha valaki élni akar. Jó, de lehet mást is enni, ha az életben maradás függ tőle. Akkor talán különleges ízében keresendő az ok? Ez sem dönti el a kérdést, mivel a kenyér se nem sós, se nem édes, nem is savanyú vagy keserű, csupán mindenhez passzoló kenyér ízű. A kenyér nem akarja megváltoztatni az ételeket, inkább csak szolgálni a vele táplálkozókat.
A covidos időkben a virológusok számával csak az otthoni pékek száma vette fel a versenyt, mert a divat már csak ilyen. A modern, tudatos és tudományos fogyasztók általában lenézik a régmúlt parasztembereit, közben meg egyre inkább kiderül, hogy azt szeretik feltalálni, amit már rég kitaláltak őseink. Mivel a domborzati adottságai miatt Magyarország pici kihívásokkal küzd, az Alföldön hajómalmokat alkalmaztak. A kikötött hajókra szerelt lapátkereket a víz folyása forgatta. A kiegyezés (1867) környékére tehető, mikor Hollandiából behozták az első szélmalmot. De ezek a malmok is csupán „parasztlisztet” tudtak őrölni. Nem volt rostálás, szitálás, csak őrlés, tehát a parasztliszt nem más, mint a ma annyira felkapott teljeskiőrlésű gabonaliszt.
Sokan nem is gondolnák, mennyi ideológia fér bele ebbe az ünnepbe! „A múltat végképp eltörölni” ideológiáját épp azok hirdették és hirdetik, akiknek bizony volt/van mit takargatni. Akik azonban fontosnak tartják történelmi visszatekintést és ezáltal a jelen gazdagabbá, többé tevésének a hívei máshogy látták/látják a világ dolgait. Érdekes, hogy az ideológiák harcában csak a kenyér maradt a kikezdhetetlen, biztos pont, mert az ugye középen áll mindig az asztalon. A kenyér régtől tudja, hogy ideológiával még soha senki sem lakott jól. Rendre követték egymást az eszmék és az alkotmány ünnepe lett a Szent István államalapításából. Sokszor csak az számított, hogy keletről vagy nyugatról fújt az uralkodó széljárás. A gyakran emlegetett „szikra” is önmagában csupán lángra tud gyújtani dolgokat, és a már meglévő dolgokból hamut oxidálni. Mert eddig ugye még senki sem találkozott főnix madárral, pedig sokan ezen elvek alapján borították lángba a világot.
A kenyérnek jó kovász kell, amit etetni és gondozni kell, mert csak a törődés növeli azt. A kenyeret dagasztani, gyúrni és pihentetni is kell, hogy meg tudjon edződni, és ki tudjon fejlődni. Tűzre is szükség van, de csak addig, amíg felfűti a kemencét. A sütéshez már nem kell a tűz ereje, mert az már csak égetni, pusztítani tudna. A haszontalan parazsat ki kell seperni, mert már nincs rá szükség. Az egyenletes hőt a kemence tudja kiadni magából, ami ahhoz kell, hogy ropogósra mosolygósra süljön a kenyér.
Mennyit fordult a világ kereke, sajnos rossz irányba. A régi világban az emberek azért mentek el dolgozni, hogy kenyeret keressenek, amivel az otthoni éhes szájakat be tudják tömni. Nem véletlen a párhuzam a természettel, a madarakkal, hiszen a fiókák is nyitott szájjal várják, hogy a szüleik eleséggel térjenek vissza a fészekbe. De a jelenben az emberek nem a kenyérért, hanem pénzért mennek el dolgozni. Természetesen a minél többért, hogy kielégíthetetlen vágyaiknak és a társadalmi trendeknek meg tudjanak felelni. Mára már nem elég 3-4 pár cipő. Egyesek szinte nem is hordják, csak megveszik őket, mert hirtelenjében megtetszett nekik, de aztán a divatszezon elmúltával a szekrény polcainak alján töltik a további életüket. Újra kellene tanulni és tanítani az embereknek az önmérsékletet és a beosztást. Be kellene látni és láttatni, hogy a szerzési vágy nem tesz boldoggá. A Teremtőtől kapott talentumokat és javakat nem önös érdekeink és vágyaink kiélésére kaptuk, hanem, hogy jusson mindenkinek, szolgáljuk velük az egész közösséget alázattal és Isten iránti hálával.
Urunk, „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, és kérünk, hogy lehessünk végre ideológia- és izmusmentes kenyeres pajtásai egymásnak, akik meg tudják jószívvel osztani egymással akár az utolsó falat kenyeret is.