
Szinte mindenki ismeri ezt az idézetet, hiszen sokszor hallottuk az iskolában. Arra már azonban kevesebben emlékeznek, hogy Arkhimédész (Szirakúza, Kr. e. 287 k. – 212) volt az, aki ezt a máig tagadhatatlan bölcsességet megfogalmazta. Arkhimédész, ókori, szicíliai görög természettudós, matematikus, mérnök, fizikus, csillagász, filozófus volt. „Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot.” Meg vagyok győződve, hogy ez a tétel a természettudományok világában alapvető és már számtalanszor bizonyított. Ezek a tudományok a matematika és a fizika alapjaira épülnek, melyeket logikai levezetéssel értelmezhetünk. A társadalomtudományokban azonban a matematika irányelvei már nem mindig érvényesülnek, sőt sokszor csak a partvonalon kívül szemlélődnek. Ezzel aztán el is jutottunk a mai világunkhoz, ahol azt tapasztaljuk, mintha a világ kifordult volna a sarkaiból.
Milyen is ez a bizonyos kifordított világ? Olyan, amelyikben az embereket elbizonytalanítják saját identitásukban és a teremtés rendjében. Hiszen választhatnak nemet, hitet, csak istent nem, mert ez maga elbizonytalanítás, a megkérdőjelezés és ezeknek felkent főpapjai misztikus ködben meghúzódva válnak istenekké. No meg a hatásukra megerősödő önmegvalósítás, amely többnyire külsőségekben merül ki. Olyanokban, mint a bokáig érő fültágító, a szilikonos testformálás (kitömés), de a két lábon járó graffiti bemutató is divatos.
A legvisszataszítóbbak számomra azonban azok, akik nagy művésznek, alkotónak képzelik magukat, de a tudásuk kimerül abban, hogyan lehet egy remekművet, klasszikust elrontani, az eredetit kiforgatni. Ezt persze ők tovább gondolásnak, újra értelmezésnek, ráncfelvarrásnak, modernitásnak, művészi szabadságnak és ki tudja még minek nem nevezik. A klasszikus mesék egyértelmű világa sem szent már, amelyek pedig arra voltak hivatottak, hogy a fejlődő gyermeki léleknek útmutatást adjanak az életre nézve, és megtanulják megkülönböztetni a jót és a rosszat. Szomorú példa erre, hogy hosszú generációk szeretett Csipkerózsikája hogy torzult el egy „pompás ötlet” és a művészi szabadság hatására Csipkejózsikává. A zene világa is tele van hasonló esetekkel, amikor egyes zenészek innen-onnan összelopkodott sorokat átköltenek valahogy, mert az eredeti műveket nem tudják megtanulni, újat írni meg végképp képtelenek. Ez olyan, mintha azt, aki az uszoda medencéjét hosszában képtelen átúszni, csupán keresztben – így is csak mentőmellénnyel -, jobban felmagasztalnák, mint azt a másik úszót, aki a hosszabb távot világbajnoki szintidővel teljesítette. Indokként pedig azt hoznák fel, hogy végül is – ha nagy nehezen is – képes volt partot érni és milyen kreatív volt, hogy nem azt csinálta, amit a többiek. Hányszor látjuk, hogy a filmekben is kiforgatják a jót. Gonosznak vagy nevetségesnek ábrázolják, ellenben az eleve, velejéig gonoszokat pozitív hősként tüntetik fel.
Elnézést a hasonlatért, de az efféle „művészetet” én ahhoz a féreghez hasonlítanám, amelyik bele telepszik a gyümölcsbe és elkezdi belülről felemészteni az almát, ami kívülről még talán szép pirosnak és kívánatosnak tűnik, de a belseje rohad. Bizony az ilyen „művészetet” szemétként csupán ideológiai szelek fújják, amelyek csupán elcsúfítani, tönkretenni, pusztítani tudnak. Ennek az eklatáns példája a szivárvány szimbólumának elbirtoklása, kisajátítása, mondjuk így, meggyalázása is. A zsidó-keresztyén kultúrában a szivárvány ősidők óta a remény, Isten ígéretének, szövetségének a jelképe. Miután Noé és családja az özönvíz után kiszállt a bárkából, az égbolton meglátta Isten jelzését, amellyel azt üzente nekik, hogy többé nem pusztítja el a földet ily módon. Ezzel szemben, ha a számítógép keresőjébe ma beütjük a szivárvány kifejezést, 99,99%-ban LMBTQ tartalmakat hoz fel a net. Gondolom ez is jól illusztrálja a korábban említett férges alma esetét.
Az Európai Unió születésének azt az dátumot tartjuk, amikor az un. Schuman-terv alapján hat ország szerződést írt alá arról, hogy szén- és acéliparukat közös irányítás alá helyezik. Ez a hat állam Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország volt. Az Európai Unió alapító atyái keresztény alapokon nyugvó közösség létrehozásán munkálkodtak. (Robert Schuman, Jean Monnet és Paul-Henri Spaak). Itt mindenképpen meg kell jegyezni, mert kevesen tudják, hogy 2021. június 19-én Ferenc pápa a római katolikus egyházban szentté avatási eljárás útjára helyezte Robert Schuman 20. századi államférfit, a modern Európa egyik alapítóját. A pápa jóváhagyta az 1963-ban elhunyt Schuman „hősies erényeinek” elismeréséről szóló dekrétumot. Az elismerés az egyik legkorábbi szakasza annak a hosszú folyamatnak, amely a szentté avatáshoz vezethet.
De hol tartunk most Európában a keresztyéni alapokon nyugvó kezdetekhez képest? Már nem követendő a keresztényi normák, törvények szerinti élet. Sőt mindezek lenézetteknek és meghaladottaknak vannak kikiáltva, mint valami kopottas ruhadarabok, amelyek már annyira viseletesek, hogy szégyen bennük manapság bárhol is megjelenni. Világszerte üldözik a keresztényeket: más kontinenseken fegyverrel, míg itt Európában ideológiával. Ez is szomorú példája annak, hogy indul rothadásnak egy külsőleg talán még vonzó, szép gyümölcs.
Térjünk vissza Arkhimédész veretes mondatához: „Adjatok egy fix pontot és én kifordítom sarkaiból a világot”. Látjuk, hogy ma is megvan az a fix pont, amely alapján anno Jézus is helyreállította Isten uralmát, az élet rendjét az akkori hanyatló, értékvesztő világban, követői életében. Erre a fix pontra épült fel az ő egyháza is. Ha azonban a sarokkövet, az alapokat igyekeznek kimozdítani, mi marad akkor? Jól látszik, hogy nem más, mint a korlátok nélküli tobzódás és az anarchia. Ebben a folyamatban mi szabhat határt az istentelen embernek? Csak egyvalami: önnön maga elpusztítása. A Jézust követő embernek ma is van fixpontja, van reménysége. És amit tenni tud, hogy igyekszik ezt minél többekkel megismertetni, az építés és nem a pusztítás, a szétdobálás útján járni.