Megéled

Advent feminizmusa

Kinézünk az adventi vásárba hármasban. Közrefogjuk férjemmel a fiunkat, és ballagunk fényeket nézni, kisvonatot, betlehemet. Itt-ott összesűrűsödik a tömeg, kell, hogy figyeljek, hol, hogyan férünk el. Aki először félvállal elgázol, az egy negyvenes hölgy. A következő, akinek feltétlenül a kisfiam és köztem kell elhaladnia – annak ellenére, hogy fogjuk egymás kezét –, egy ötvenesnek tűnő hölgy nagy szatyrokkal. Morgok, mert a kemény táska sarka alig kerüli el a fiam szemét.

Emlékszem, két éve ilyenkor nagy pocakkal, még utoljára kettesben andalogtunk ugyanitt. Megjártuk az adventi vásárt és a szükséges bevásárlásokat is, és megdöbbentett, hogy aki belém jött, aki nem engedett el, aki azért is lehetőleg úgy ment el, hogy kicsit taszajtson rajtam, azok mind nők voltak. Olyanok, akikről feltételezem, hogy szintén voltak hasonló helyzetben. Ráadásul híresen jobb a periférikus látásunk, mint férfitestvéreinknek, ezért nehéz azt feltételezni, hogy valaki csak úgy nem vett észre egy nem kis darab embert, egy nem kis darab hassal, ami ekkor már tényleg szinte külön életet élt.  Csak hát az ő dolga, az ő terhe, az ő élethelyzete most sürgetőbb. Neki kell odaférni a polchoz, vagy sietni a langallóért, vagy a ki tudja miért. Mi nők úgy tudunk elfoglaltak lenni, ahogy senki más, az már biztos.

Doktornő, akit én is megjártam és akit én is otthagytam – mint kiderült sokakkal egyetemben. Hallom az asszisztenst: hát igen, csak férfiakkal ért hangot. Valamiért nem bírja a nőket.

Jó elmaradással nézünk a férjemmel egy főzőshowt. Már rég eredményt is hirdettek, el is temették már a friss műsorok közül, mi még a verseny közepe táján járunk. Végigkíséri egy olyan narratíva, ami nem hagy nyugodni. A három benn lévő lányból mind a legjobb női versenyző címére hajt. Amivel nem lenne baj, ha csak tennék a dolgukat, és remélnék, hogy ők maradnak utoljára. Ehelyett a nyilatkozatokban olyasmik jönnek le, hogy majd most jól kiejtem a másikat, meg legyőzöm, vagy de kár, most nincs lehetősége kiesni a másik hölgynek. Nem is értem. Hát nem az egész mezőnnyel vívnak? Meg leginkább önmagukkal? Miért ez a fő szempont és célkitűzés, hogy egymást legyőzni? Mi van a fiúkkal? Ők amúgy sem pálya? Hú, itt valami nagyon bicsaklik még feminizmus szempontból is.

Primitívnek és agresszívnek bélyegeztük a férfiak minden módszerét a vetélkedésre, legyen az párbaj, sport, háború, és meghonosítottunk valami alattomos, kimondatlan szabályokkal teli, nők a nők ellen harcot?

Aki járt már online kismama csoportokban, és ki merte írni, hogy ő hordoz vagy nem, szoptat vagy nem, együtt alszik a babájával vagy sem, az tudja miről beszélek: kevés olyan szégyenre apelláló, elbizonytalanító és megbélyegző közeg van, mint ezek a csoportok, ahová az ember jobbára támogatásért és tanácsért fordul. Méghogy a farkas és a bárány együtt hál, hát az előbb, minthogy mi nők ne fúrjuk egymást, úgy tűnik.

Mi van velünk? Honnan ez a sok harag, hogy a másikat legyűrnünk kell? Már nem is csak a férfiakat… Vajon sose voltunk különbek, csak amikor a társadalom lenyomott bennünket, akkor jobban összekapaszkodtunk?

Adventben magam előtt látok két nőt. Egy időset és egy fiatalt, egy meddőt és egy eljegyzettet. Várandósokat és reményeseket. Nem várt gyermekek édesanyjait, akik magzataiért mégis egy világ sóhajtozott. És az Isten tervében egységbe kerülnek. Ott, amikor a magzatok megmozdulnak a méhben, mindketten benne találják magukat az üdvtervben, megerősítve és megáldva. Bizonyítékok egymás számára, hogy egyiküknek sem ment el a józan esze. Bizonyítékok a hálára és Isten dicsőségére. Bár tudnánk mi nők egymásban így reményt kelteni. Bár tudnánk így társsá lenni. Imádsággá nő számomra ennek a két nőnek a jelenete, úgy ahogy Erzsébet számára is énekké lesz ez a találkozás. Adjon az Úr ilyen találkozásokat, ilyen nőket, ilyen összefonódásokat az üdvtervben!

„Azokban a napokban útra kelt Mária, és sietve elment a hegyvidékre, Júda egyik városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, megmozdult a magzat a méhében. Betelt Erzsébet Szentlélekkel és hangos szóval kiáltotta: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! Hogyan lehetséges, hogy az én Uram anyja jön el énhozzám? Mert íme, amint meghallottam köszöntésed, ujjongva mozdult meg méhemben a magzat. Boldog, aki elhitte, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki.”
(Lk. 1, 39-45)

A szerző

Írások

Bella Violetta: Vannak meghatározó sorok az ember életében. Nekem például a „legyek drót, amin az üzenet fut végig”, vagy a „vigyél tovább, mint a lábam tudna menni”. Ezek miatt áll be az ember a sor-gyártó sorba, és próbál maga is újakat készíteni hol sután, hol ügyesebben – lelkészként, újságíróként, anyaként, hídverőként, istenkereső emberként.