Bárcsak megnyomhatnánk a szünet gombot legalább ilyenkor, és megjelenne egy üzenet a következő felirattal: A karácsonyra való tekintettel szünetel az elhalálozás, a betegség, a válás, munkahelyi elbocsátás, veszekedés, természeti katasztrófa és balesetek, árvaság, magány, szegénység, klímaváltozás. Sőt, az élet minden nehézsége, még a szorító cipő vagy a fogfájás is.
Csakhogy nem létezik ilyen gomb. Milliók szenvedik el a boldog karácsonyt olyan körülmények között, ami méltatlan ahhoz az ünnepi fényhez, amit világunk ezen vidékén festünk betlehemi jászolról, meghitt ünneplésről. Egy hospice házban, kórházi ágyon, válóper kellős közepén, az olyan intézményekben, ahol az élet törékenységével találkozunk, más árnyalattal világítanak az adventi fények. Nem szürkébb, nem halványabb, hanem egyszerűen más. Mézeskalács illata helyett nehéz emberszag terjeng, és a legnagyobb ajándék az elfogadó pillantás, simogató gondoskodás, féltett ölelés. Olyan valósága a karácsonynak, ahol elfér a magány, a gyász, harag és csalódottság. Amiben megélheti az ember, hogy kiszorul életből, családból, mintha nem lenne számára hely, és ezzel együtt mégis ott világlik benne Isten megváltó kegyelmének reménysége. Isten elfogadja öt, azt az állapotot, amiben van. Keserűen, haragosan, teljes kiszolgáltatottságában is.
Sokkal inkább megérint karácsony ezen árnyalata, mint a töltött káposztába csavart, zsírosan cuppogó kényszerboldogság. Megszólít az első karácsony éjfeketéje, a város szélén tanyázó pásztorok fedél nélkülisége. A némaságban felharsanó hang félelmet keltő üzenete. Ezentúl minden másképp lesz. És most, miközben barátaink haldokló lánykájára gondolok és mindazokra, akik karácsonya nem a megszokott ”boldogságban” telik, a bősárkányi iskola folyosóján megcsendül a Mikulás csengője. Úgy csilingel bele a megszokott órarendbe, mint valami túlvilági dallam, hogy ébresszen többszáz gyermekszívben kíváncsiságot, izgalmat, ajándékváró aggodalmat. Engem is kizökkent mélységeimből és ráébreszt, sokszor elfelejtjük, mekkora ajándék ez a gyermeki szív a világban, ami felül tud emelkedni napi gondokon, és úgy adja magát a játékba, a mindennapi élet forgatagába, hogy akár össze is dőlhet körülötte.
Jézus azt mondja, az ilyen kisgyermekeké az Isten országa. És valóban! Mennyire bölcsen látta, hogy ha csak felnőttésszel és szívvel látjuk ezt a világot, hitünk elkopik, szeretetünk idővel kihűl. Hiszen annyi terhét hordozzuk a mindennapoknak! Olyan sok alkalom lehetne a kétségbeesésre, hogy feladjuk. Főleg ilyenkor, karácsonytájt. Az egyik legkritikusabb időszakban, amikor annyi ember vágyik a szeretetre, és olyan kevesen kapják meg végül. A gyermek viszont még hiszi és várja a csodát. Azt, amiről a karácsony is szól. Isten csodálatos módon testet ölt Jézusban. Izgatottsággal tölti el a gyermeket a Mikulás, Jézus, az angyalok jövetele. Hittel tekint a díszes fenyőfára és szívből tud örülni az ajándéknak. Hagyjuk meg nekik ezt a hitet! Mi több! Tanuljuk el tőlük! Ha elvesszük tőlük, „csodátlanítjuk” életüket, a jóban való bizonyosságot vesszük el. Azt a hitet, hogy végül a jó győzedelmeskedik a gonosz fölött, és minden rendbe jön. Enélkül viszonylagossá válik a jó és rossz fogalma. De ezt tudjuk mi magunk is, hogy nem igaz. Tapasztaljuk, igenis van egyértelműen gonosz és jó. Nem nekik kell formálódni a kétségeink, csalódottságaink láttán, hanem nekünk kell visszatérni ahhoz a bizalomhoz, amivel ők még rendelkeznek.
