Mondják, hogy a fotós pozíciója nehéz, mert egy lencsényi közbevettetésből szemléli a világot. A kisgyermekes anyukák egy gyermek teljes testhosszának, vagy hangerejének távolságába kerülnek mondjuk épp a gyülekezeti alkalmaktól, de néha komolyabb felnőtt párbeszédektől, spontaneitástól is.
Utálom, amikor őrlődni kell a gyermekemmel való együttlét, az ő felvigyázása és a hitem megélése, vagy épp a munkám között. Amikor ilyen egyensúlyozásban próbál túlélni az ember, ebben a nyomásban a külső sötétségre szorul: nincs sem ott, sem itt, de mindenhova sugározza a nyomást, az idegességet. Amit a helyzetekből profitálhatna, nyerhetne, az pedig nem ér el hozzá.
Úgy esett, hogy a szabadságról visszaesve kiderült: rövidlátók voltunk. Annyira vártuk a nyaralást nem jöttünk rá, hogy már a következő hétvégén torlódnak a tervek: engem is beírtak ügyelni, és férjem is elutazik konferenciára. Nagyszülő épp nyaral, nem jön szóba, mint pesztonka. Hát nincs mit tenni, akkor együtt dolgozunk. És jött velem a három és fél éves a nap összes rendezvényére, amiről tudósítani kellett. Kezdtünk egy termelői piacon, majd várt bennünket a Pannonhalmi Főapátság művészeti fesztiválja, ahol végighallgattunk egy – számomra rettentően érdekfeszítő beszélgetést – Várszegi Asztrik emeritus főapát és Kisnémeti Fülöp között arról, hogy az egyház hogyan próbál úton járni és zarándokolni a néppel, ebben mi akadályozza és mi segíti. Majd egy nemzetközi drónversenyen interjúztunk, videóztuk a borlovagok vonulását a történelmi bornapok alkalmából és még este a nyárzáró koncertet is tudósítottuk volna, ha a vonat be nem fut az új csökkentett sebességével és meg nem hozza apát felmentőseregként. Így az ütemre ringatózó koncerttömeg már csak rám maradt.
Tudom, már előző nap rettegtem. Láttam magam előtt, hogy zajongani fog az apátsági előadáson, vagy nem tudom vele megszólítani mindazokat, akiket meg kell. Féltem, hogy vele otromba, és egész nap csak letorkoló üzemmódban leszek, és a munka sem úgy készül, ahogy szeretném. Az Úr nagy kegyelme, hogy a fiam délelőttől kora estig társam volt: hol előtérben, hol háttérben, és korát meghazudtoló kedvességgel, érdeklődve és okosan vitte végig a napot. Csendben, magát lekötve amikor az jól jött, de mindent beleadva, amikor lehetett. Még egy-egy kalandra is jutott idő: ugráló vár, fagyi, vagy épp fogócskázás egy robotkutyával a nemzetközi drónverseny pályája mellett. És sok jó találkozás, szinte minden helyszínen ismerősökkel, gyülekezeti tagokkal, barátokkal. A félelmeimet közös élményekké formálta az Úr.
Úgy zártam a napot, hogy nem csak elvégeztem, amit kellett – és még többet – de ráadásul minőségi időt töltöttem a fiammal. Nem, hogy nem szorultam ki mindenből amit szeretek, de egyszerre sikerült mindkét fontos szerepemben erősödni, megmerülni.
Rájöttem ezután a hálás nap után, hogy valahogy így képzelem a mennyet. Ahol a minket eredetileg széthúzó, feszítő dolgok megszűnnek ellentétben állni. Ahol a tervezettség és a spontaneitás nem zárja ki egymást, ahogy az önállóság és a biztonságos kapcsolódás sem. Ahol a célok egybeesnek és nem széthúznak pattanó húrhoz hasonló feszültségbe. Ahol nem ellentmondás a közösségi lét és az individuum saját értékén kezelése. Ahogyan a menny és a föld sem egymástól távoli dolgok szükségképpen, vagy az örök és az egyszeri sem, mert van, ahol ez összeér. Jó ebben az összeérésben lenni.
