Az elmúlt hétvégén a Pannonhalmi Főapátság szervezett egy nemzetközi ökumenikus konferenciát, melynek központjában – az Ézsaiás 51:3 alapján „olyanná teszi pusztaságát, mint az Úr kertje” – a kert motívuma volt. Alapvetően nem a téma miatt jelentkeztem, nem is a közelünkben lévő, kellően patinás helyszín, vagy épp egy kis „szakmai” angol gyakorlás miatt, hanem azért, mert az előadók között kedves, ismerős név tűnt fel. Najla Kassab a Református Egyházak Világközösségének elnökének neve, akivel volt szerencsém áprilisban Libanonban egy konferencián megismerkedni. Ott anno ő volt a vendéglátónk. Már akkor megfogott közvetlensége, kedvessége, sugárzó hite, ugyanakkor nagy tudása, világos látása, jó előadóképessége is. Jó lesz újra meghallgatni! – gondoltam magamban. Reméltem, ha alkalmam nyílik köszönteni őt és egy pár szót váltani vele, talán emlékezni fog rám, egy kicsit ismerős leszek neki. De azt jól tudom, hogy annyi emberrel találkozik munkája során, hogy nem lehet neheztelni rá akkor sem, ha nem így alakulnak a dolgok.
A gimnázium nagy előadóteremben már sokan ültünk, mikor Najla beérkezett a konferencia egyik szervezőjének kíséretében. Előre kísérték, gondolom egyeztették vele, hogy hol kell majd helyet foglalnia, mit kell tennie, hiszen a program szerint a köszöntések után mindjárt ő volt az első előadó. Miután rendeződtek a technikai dolgok, oldalt megállt egy kicsit és végig tekintett a résztvevőkön. Ekkor találkozott a tekintetünk. Mosoly jelent meg az arcán. Nem sokkal később hátra is jött, hogy a sok nagyság (püspökök, honi és külföldi teológiai tanárok, különböző felekezeti potentátok) között személyesen köszöntsön engem is, az egyszerű környékbeli református lelkészt egy öleléssel. Nagyon megtisztelve éreztem magam, Najla még nagyobbra nőtt a szememben ez által a kedves, szeretetteljes gesztus által.
Jó érzésekkel a szívemben vártam előadását, melyet „Felebarátaink kertjében” címmel tartott meg. Előadását azzal nyitotta, hogy egy hagyományos japán művészeti módszerről, az un. kintsugi technikáról beszélt, amely törött kerámia- és porcelán tárgyak javítására szolgál. Ahelyett, hogy a töréseket elrejtenék, inkább arany, ezüst vagy platina pigmentekkel kiemelik azokat, új, egyedi szépséget és értéket adva a megjavított tárgynak. Ézsaiás korában is, de manapság is sokféle töredezettséget élünk meg, sokféle szenvedést, mely elidegenít Istentől is. Ezt meg kell vallani, hogy Istenhez, a tökéletesség és a szépség forrásához visszatérve, az ő kegyelme javítsa ki a töréseket. Beszélt az Isten kertjéről, a szövetség és az elköteleződés helyéről, ahol Isten helyreállító szeretete mindig nagyobb, mint maguk a romok. Az Úr kertje nem a múlthoz való visszatérés helye, hanem ahol Isten átformáló hűsége Jézus Krisztusban elhozza a beteljesedést. Az Úr kertje ott van, ahol Isten jelen van. Nem számít, hogy mi történik velünk, körülöttünk, ebben a szövetségben folyamatosan meg lehet maradni és fel kell vállalnunk egymást. Figyelmeztetett, hogy míg rövid időre könnyebb elköteleződni, addig a hosszú távú elköteleződés már igencsak próbára teszi az embert. Bizonyságot tett arról is, hogy az Úr kertjében igazság van, ami nem elmélet, filozófiai fogalom, hanem hitünk, teológiánk és missziónk elválaszthatatlan része. De az Úr kertje egyben a remény, az Isten imádata általi megújulás, egy új éneket éneklő közösség kiformálódásának a helye is, ahol mindenkinek megmarad a maga méltósága. Az Isten kertje az álmok kertje is, ahol, ha nem is érhetjük el a tökéletességet a jelenlegi keretek között, de akkor is törekednünk kell rá. Dolgozhatunk érte, hűségesen és odaadóan, folyamatosan művelhetjük és vigyázhatjuk mindazt, ami az Úr kertjében növekszik.
A nap során sok értékes és érdekes előadás hangzott még el a témában. A mellettem ülő korábbi főapát, Várszegi Asztrik meg is jegyezte, hogy milyen üdítő ennyi jószándékú ember társaságában lenni, megérezni valamit az igazi krisztusi egységből. Grzegorz Wojciech lengyel bíboros mondata rímelt erre: „Addig van egység, míg a hatalom és a büszkeség le nem rombolja azt.” Dr. Anne Burghardttól a Lutheránus Világszövetség főtitkárától pedig azt a gondolatot emelném ki, hogy „az ökumené kertjében a metszés nem a mi feladatunk, hanem az Istené. Éppen ezért az ökumenének kevésbé az ágakról, sokkal inkább a Krisztusban való meggyökereződésről kellene szólnia.”
Az elgondolkodtató előadások sorát ökumenikus vesperás zárta, melyen Najla prédikált a kötelességszerű szolgálat (service) és a kedves, biztonságos teret adó befogadás (hospitality) különbségéről az irgalmas samaritánus története alapján. Mivel személyesen is megtapasztaltam a vendégszeretetetét, a lehető leghitelesebben hangzott az ő szájából ez az igei üzenet. Ezen az istentiszteleten esperesünkkel együtt én is egy rövid könyörgést mondhattam, így is erősítve a református jelenlétet az ökumené kertjében.
Készültem három jelképes aprósággal is Nalja számára, melyek áttételesen kapcsolódtak a konferencia témájához is. Egy kis illatzsákocskába töltött levendulával, amely a kertünkben termett, hogy magával vihesse Magyarország illatát. Egy kis pálinkával, mely szintén a kertünkben termett gyümölcsből készült, hogy megkóstolhassa Magyarország ízét. Valamint raktam a csomagocskába egy kis szívalakú, hazai rózsakivonattal illatosított kézműves szappant, mely hivatott jelképezni a magyaros keresztyén testvéri szeretetet és a közös megtapasztalást, hogy Isten milyen csodálatos találkozási alkalmakat tud teremteni, amelyeket felhasznál hitünk, reménységünk és világlátásunk tisztogatására. Akárcsak áprilisban Libanonban, most itt Pannonhalmán is jó volt megélni, hogy a közös hit nem csak protokollárisan, hanem valóban szívből testvérekké formál bennünket.