Gedeon történetében olvasható ez a mondat, amely minden évben visszatér hozzám, hiszen a negyedikes hittanos könyvben tananyagként szerepel „Aki fél és retteg, az térjen vissza, távozzék Gileád hegyvidékéről!”(Bír. 7;3) Minél többször olvasom, annál kevésbé tudom úgy hallani, mint egy katonai parancsot. Nem érzem benne, hogy Isten a gyengéket kiszórja a sorból, a bátrakat pedig megtartja magának. Inkább szabadságot hallok ki belőle. Isten azt mondja: ha félsz, hazamehetsz.
A mondat azért ilyen elgondolkodtató, mert egy háború előtt álló sereg katonáinak szól. Ott általában éppen az ellenkezőjét várjuk. Aki fél, szedje össze magát! Mindenkire szükség van, úgyhogy álljon be a csatasorba! Gedeon történetében azonban Istennek nincs szüksége arra, hogy mindenki ott maradjon. Sőt, amikor a végén mindössze háromszáz ember marad, éppen az derül ki, hogy a győzelemben nem feltétlenül a nagyobb emberi erő a döntő. De hova megy az, aki fél és retteg? Haza. Mert mit jelent hazamenni? Visszatérni oda, ahol már nem kell katonának lenni, erősebbnek, keményebbnek és bátrabbnak mutatni magunkat annál, amilyenek valójában vagyunk. Hazamenni oda, ahol az ember újra férj, feleség, apa, anya, gyermek vagy testvér lehet, és ahol emlékezhet arra, hogy az élete sokkal többet jelent annál, mint hogy egy harcban győztes vagy vesztes lesz.
Olyan sok mindenért harcolunk. Van, amiért érdemes, és van, amiért csak azért küzdünk tovább, mert félünk attól, ami nélküle következik. A félelem könnyen elhiteti velünk, hogy akkor leszünk biztonságban, ha még nagyobb erőnk van, még több eszközünk, még jobb az ütőképességünk. Jók vagyunk, ha képesek vagyunk minden nálunk lévő erőt mozgósítani. Éppen ezért jutott eszembe Szilárd Leó munkássága is, aki már az atombomba megszületése előtt felismerte, milyen következményekkel járhat az a nukleáris láncreakció, amelyről akkor még csak tudományos elméletként gondolkodtak. Zsidó származású tudósként pontosan tudta, milyen világ veszi körül, és lett volna oka a félelemre, a haragra vagy akár a bosszú gondolatára is. Mégis felismerte, hogy van olyan tudás és erő, amelynek a következményeit az embernek előre kell mérlegelnie. A pusztító erő ugyanis önmagában még nem bölcsesség, de ezzel az erővel visszaélni a másik kárára, bűn.
Éppen ezért gondolom, hogy a félelemre nem válasz a még több erőt. Van, amikor haza kell menni és megnézni, milyen otthont építettünk magunk köré. Van-e benne megbecsülés, elfogadás, kölcsönös tisztelet és szeretet? Tudunk-e békességet teremteni azok között, akik velünk élnek? Mert nehéz elképzelni, hogy valaki a világ nagy harcaiban békét tud teremteni, miközben a saját otthonában minden nap újabb csatákat vív. Nem vagyok nagy stratéga, és nem is akarok úgy tenni, mintha értenék a háborúk összefüggéséhez. Én a békesség felől tudok gondolkodni erről nagyon egyszerűen. Azért is érint meg ez a mondata Istennek, mert én ezt a megengedő arcot vélem felfedezni benne. Azt az Istent, aki nem szégyeníti meg azt, aki fél. „Félsz? Menj haza!” Végtelenül egyszerű.
Éppen ezért nehezen tudok szabadulni attól a kérdéstől, hogy meddig bölcs dolog fenntartani egy háborút. Mit tesz hosszú távon egy nemzettel a folyamatos harc? Mit veszítünk gazdaságilag, kulturálisan, lelkileg és emberileg? Ki számolja össze azokat az éveket, amelyeket családok egymástól távol töltenek, és ki számolja meg azokat az álmokat, amelyek azért maradnak el, mert valaki nem ér haza?
Menj oda, ahol újra eszedbe jut, ki vagy. Ahol van arcod, neved, történeted, és ahol vannak emberek, akik számára az életed önmagában érték. Az Anyaszentegyház ezt a biztonságot nyújtó hátteret hivatott betölteni az ember életében.
Mert ideje van a háborúnak, és ideje van a békességnek. De ha Isten azt mondja annak, aki fél és retteg, hogy hazamehet, nekünk is újra meg kell tanulnunk felismerni, mikor jött el a hazamenés ideje.