István vértanúságáról olvastunk a napokban. Hihetetlen kontrasztban áll a Biblia lapjain az, ahogyan az emberek támadják és ahogyan az Isten vele van. Vitázni akarnak vele, miközben amiket tesz: jeleket és csodákat, nem annyira megérvelhető dolgok. Aztán beszállva a vitába kiderül: nincsenek egy szinten, mert a Lélek olyan bölcsességet adott neki, ami minden emberi érvrendszeren, vitastíluson és furfangon messze túltett. Amikor hamis tanúkat állítanak ellene, akkor meg angyalszerűre változik az arca. Mindenki számára nyilvánvaló és tagadhatatlan az, hogy Isten ereje vele van. A kérdés, hogy ez kit mire indít. A népet, a hatalom nélkülieket valószínű bámulatra, ám a kevés hangos hatalmast gyilkos indulatra. Nem pogányokról beszélünk, képzett vallási elitről. Akiknek el is sorolja István Mózestől az üdvtörténetet. De csak haragra gerjednek, hiába ez az ő nyelvük és a közös halmaz. Végül bedugják a fülüket, úgy taszítják ki a városon kívülre és kövezik meg. Ugyanaz a gyűlölet csap ki erre az emberre, ami Krisztust magát a keresztre juttatta. István mindeközben végig egy istenélményben van. Ebben az istenélményben veszi át őt Isten egyik kezéből a másikba: a látható világból a láthatatlanba.
Mindig szörnyű az, amikor ennyire nagy kontrasztba kerül egymással a történelem isteni szála és az emberi. Amikor az egyik a körülmények ellenére is éltet, láttat, csodát tesz, fénylik, a másik pedig indulattal, direkt gyűlölettel, nagy hanggal és pusztítással van jelen. Könnyű vádolni minden kor felelős vezetőit ilyen történetekkor, és nem is alaptalan – aki sokra vállalkozik, attól több is kéretik számon. De valójában kis őszinteséggel mind felismerhetjük magunkban ugyanezt az indulatot.
Magamban egész könnyen meglelem, ahogy öregszem, egyre több a vesszőparipám. De talán közösségként is időnként beleesünk csapdákba: amikor mondjuk a reformációra való emlékezésünk annyiban kimerül, hogy szidjuk a katolikusokat – valljuk be, jelen idejű ismeretük nélkül inkább csak a középkori viszonyaikból kiindulva. Vagy amikor megbélyegző, ítélkező dolgokat teszünk ki a haloweent ünneplőkről, ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni, ez vajon milyen űrt tölt ki az életükben, amire az evangélium valószínűleg relevánsabb válasz lenne. Hogyan lehetne ebben a helyzetben hirdetni nekik az evangéliumot? Talán csak a szomszédolás tetszik a csokit vagy csalunkban? Akkor eljönnének kántálni és betlehemezni is? Vagy a beöltözés? Hát akkor szervezünk farsangot a gyülekezetben? Vagy a halál gondolata az, amit szeretnének így megszelidíteni, infantilizálni? Hát arra nekünk keresztényeknek van egy ennél jobb válaszunk… De ehhez párbeszédbe kell kerülni. Amit nem lehet lövészárkokból.
Amikor tabukat gyártunk kifejezésekből, irányzatokból és indexre teszünk mozikat és könyveket, vajon nem hasonló „végképp eltörölni” elbánást mutatunk-e? Vagy ha épp embereket, az ő jó hírüket húzzuk le, kirántva alóluk a lehetőségeiket? Néha a prófétai hangot összetévesztjük a betelt fülű vezetői arroganciával. Úgy tudom, aki hangos, az fél. Ahogyan a történetbeli vezetők haragja mögött is az van: rátettek egy életet, egy egzisztenciát valamire, amire most valaki azt mondja, nem egészen stimmel. Megremeg a státusz, billeg az identitás. Reszket belül egy ijedt gyermek.
Aki nem reszket, az István. Aki egyedül félhetne, mert nem csak vélt veszélyben van, mégsem teszi. Ugyanis az igaz szeretet, amiben ő fürdőzik, kiűzi a félelmet. A félelmet a másiktól, a másik elképzeléseitől, értékrendjétől, attól hogy mit jelent ő rám nézve… Aki nem fél, az pedig szabad. Az önmagáról megfeledkezés szabadságában szemléli Istent.
Az október végi alkalomkavalkádban inkább keressük azt a szoros Istenkapcsolatot, ami így szabaddá tud tenni, mint hagyjuk, hogy elragadjon az indulat.
