Site icon Meg van írva

Akkor tűnik fel, hogy volt, amikor már nincsen

Vasárnap reggel, nemsokára kezdődik az istentisztelet.
Egy fiatalember 20-25 perccel hamarabb érkezik. Ha elfoglaltsága engedi és el tud jönni, ő mindig előbb itt van. Szeret elcsendesedni, rákészülni. Csak beül a padba, a szokott helyére, imádkozik, vár.
Már égnek a lámpák, télidőben melegszenek a fűtőszálakkal ellátott első padok. A két nagy táblán kirakva az énekek számai, ki lehet keresgélni előre.
Egy idős néni érkezik 15-20 perccel hamarabb. Ő is mindig így. Még fürgén tipeg, de talán fél, hogy mégsem ér ide és ezért jóóó időben elindul. Beül a törzshelyére, kikészíti az énekeskönyvét, a szokott cukorkáit.
Lassan majd érkeznek a többiek is, talán úgy 5 perccel kezdés előtt, mire megszólal a harang, itt van a többség, de még utána is vannak befutók. Pontosan lehet tudni, ki jön meg épp a lelkész bevonulása előtt, és ki az, aki pár perccel utána.
Ahogy telik a templom, erősödik a duruzsolás, köszöntik egymást, halkan beszélgetnek. A szőnyeg tiszta, felporszívózva, az úrasztalán szép csokor friss virág. Nem sokkal kezdés előtt megszólal az orgona: helyére ült a kántor és végigfuttatja ujjait a billentyűkön, lábait a pedálokon, kicsit ellenőrzi is, hogy minden rendben van-e a hangszerrel.
A lelkész az ajtó előtt várja, hogy elhallgasson a harang, még utána is körülnéz, hogy igyekszik-e még éppen valaki, és végül belép és elindul az úrasztala felé, a gyülekezet pedig feláll. Kezdődik…
Nálunk valahogy így, de szerintem mindenkinek ismerős ez, aki jár gyülekezetbe. Valami hasonló játszódik le mindenütt. A közösség pedig annyit él meg alapvetően, hogy a pásztoruk szépen megtartja az istentiszteletet. (Nálunk mondjuk annyi plusz van, hogy a hosszabb igeolvasást egyes gyülekezeti tagok vállalják, szóval ők is láthatóvá-hallhatóvá válnak arra a pár percre az úrasztalánál)

Igen, van, aki láthatóvá válik mindebben, de sok minden „láthatatlan” marad, vagy úgy mondanám inkább, hogy fel sem tűnik, hogy VAN. Aztán – ahogy az életben sokszor – akkor tűnik fel, hogy volt, amikor már nincsen. Mert eddig valahogy annyira természetesnek vettük.
Mert ahhoz, hogy mindaz, amit leírtam, megtörténhessen, kell valaki, aki hétről-hétre kitakarítja a templomot, legalább nagyjából, és felsepri a járdát és friss virágot hoz az úrasztalára.
Kell valaki, aki jóval kezdés előtt kirakja az énekszámokat, felkapcsolja a fűtést, a hangosítást, a villanyt – és észreveszi, ha kiégett egy égő. És mindezt le is kapcsolja a végén.
Kell valaki, aki a hétközi polgári munkája mellett bevállalja, hogy minden áldott vasárnapon ott van, felül az orgonához és játszik, hogy az Istent dicsőítő vagy hozzá könyörgő ének még szebben és könnyebben szállhasson. És figyel a hangszer állapotára úgy egyébként, és még esetleg zenés áhítatokat, koncerteket is szervez.
Azért írok most minderről, mert az élete alakulása miatt elköltözött a majd két évtizede hűséggel szolgáló kántorunk. És múlt vasárnap senki sem tudott besegíteni és acapella ment az éneklés. És ilyen itt legalább fél évszázada nem volt. És most és így lett élesen láthatóvá egy talán alapvetően magától értetődőnek vett szolgálat – hogy már nincs.
Megpróbáljuk persze megoldani valahogy. De addig is érdemes elgondolkodni. Meglátni az eddig „láthatatlanokat” és hálát adni értük! Meglátni, hogy mennyi minden van, amit szükséges elvégezni, megoldani, ellátni, hogy „szép és ékes rendben” megtörténhessen egy istentisztelet, együtt lehessen egy közösség. Hogy micsoda érték, hogy van, aki vállalja ezeket a szolgálatokat!
És elgondolkodni esetleg – kinek-kinek a maga helyén – hogy hogyan tud mindebben, ha csak valami kicsit is, részt venni… a Krisztus-testért… Jézusért…

Exit mobile version