Kiszolgáltatottság. Mintha most ez a kifejezés lenne a summája az összes közéletet megülő és tematizáló ügynek. Abúzus, családon belüli erőszak, hatalommal való visszaélés. Az egyik oldalon ezekben az esetekben olyan áll, aki alulmaradt, aki segítségre szorult volna, vagy csak egyszerűen nem érte fel a másik hatalmának, lehetőségeinek, ravaszságának szintjét. A túloldalon pedig valaki kihasználta az egyenlőtlen helyzetet. Elborult a libikóka valaki irányába, nem maradt partnerség, bizalom, együttműködés, szeretet. Nagyítót kaptak a politika által ezek az ügyek, mert most vica és versa ezeket az állapotokat akarja felhasználni mindenki. Érdemes nem az egyes esetek boncolgatásában maradni, hanem a gyökeréig eljutni.
Ez a mérlegboruló állapot bárhogyan kialakulhat és nagyjából elkerülhetetlen. Tankoljunk csak egyszer is úgy, hogy otthon felejtettük a pénztárcánkat, vagy az épp lejárt bankkártyánk maradt nálunk az új helyet… Vagy ájuljunk csak el egyszerű kiszáradás miatt az utcasarkon. Rögtön a környezetünk lesz az, akinek több a lehetősége, a mieink pedig meglehetősen korlátosak. Segítségre szorulunk. Ezt az állapotot kiiktatni az emberéletből, úrrá lenni rajta, nem tudunk. Aki beül egy órára, vagy akár a templom padjába, az is kiszolgáltatott, hiszen ugyan van lehetősége kijönni onnan, ahová bement, azért mégis kinyitja fülét, szívét, lelkét az előtt, aki ott gondolatokat fogalmaz meg. A tanári, szülői és lelkészi szerep is már alapból egy mérleget megborító állapot, és ezért nagy felelősség!
Szép dolog arra nevelni a gyermekeinket, hogy ismerjék a határokat például abban is, melyik testrészeiket érinthetik meg az ő engedélyük nélkül és melyiket nem. De kevés. Tanulhatunk önvédelmet és felvértezhetjük magunkat a pszichés manipulációk ellen. És adhatunk bármilyen önvédelmi eszközt az éjszakában egyedül járó tinik táskájába, igazából azt, aki a hatalmával vissza akar élni, azt nem fogja meggátolni. A potenciális áldozat jelöltekkel – akik mind vagyunk – mindössze annyit tehetünk, hogy adunk nekik olyan bizalmas, jó kapcsolatokat, ahol minden megosztható. Így remélhetőleg megelőzőleg figyelhetünk fel árulkodó jelekre, rosszabb esetben legalább utólag. Nem a potenciális áldozatokat kell nem áldozattá (ne adj ég elkövetővé) képezni, a dolgunk a másik oldallal van. A személyiség fejlődésre, változásra ott van szükség ahhoz, hogy ezek a tragédiák ne menjenek végbe. A hatalom jellemtorzító erejével van rengeteg dolgunk.
Hogy amikor ott fekszünk ájultan, akkor ne kifosztani akarjanak, hanem életben tartani. Hogy amikor egyedül maradunk egy fölénk magasodó edzővel, akkor ő ne nyeregben akarja magát érezni a helyzetben, hanem fejleszteni, tudást átadni, segíteni akarjon legjobb tudása szerint. Hogy amikor az orvos kezében ott a diagnózis, ő azzal ne szúrni akarjon, vagy gyárszalagszerű személytelenséggel túllenni a bajos páciensen, hanem keresse az ott ülőben a partnert, aki megérti a lehetőségeit és akar élni azokkal. Hogy akinek lehetősége volna elvenni a másik feleségét, pozícióját, értékeit, úgy tekintsen arra, mint Dávid a barlangban a felkent Saulra, aki lehetett akármilyen alávaló, Isten akaratából az, aki.
Ezért nagyobb az írástudók felelőssége, ezért kell vigyáznia annak, aki áll, hogy el ne essék! Jézus, a legnagyobb hatalom, aki e földön járt, tudott kiszolgáltatott lenni nekünk. Nem akart nyeregben, helyzetben lenni, nem akarta a maga felsőbbségének sütkérezését, hanem segíteni akart. Felemelni minket, csupa kiszolgáltatottat. Mert olyan Istenünk van, aki a megtört nádszálat nem töri el, és a füstölgő mécseslángot nem oltja ki. Ez az Isten hitvallása rólunk.
Akinek egyedül joga lehetne bántani, megszégyeníteni, elvenni az életünket, az könyörül. Követve Krisztust fontos, hogy mi is nagyobb figyelemmel legyünk a saját hatalmi helyzeteinkre. A gyermekeinkkel, a tőlünk tanácsot-segítséget kérőkkel, koldusokkal szemben derül ki, mi hogyan is élünk a hatalommal. Moralizálással akarunk-e jó viselkedést kierőltetni a gyermekből, vagy szeretnénk megérteni, mi vezette, amikor számunkra nem kívánt viselkedésben láttuk? Ítélkezéssel fordulunk-e el a segítségre szorulótól, vagy kíváncsiak vagyunk a szükségére igazán? Ha tudunk nem visszaélni a helyzettel, hanem felemelni egymást, az a leghitelesebb hitvallás és bizonyságtétel a felemelő Istenről.
Személyesen frissen voltam kiszolgáltatott és segítségre szoruló. Az emberek hozzám való jósága, és a bennük megnyilvánuló isteni gondviselés emelt fel és hozott ki nehéz helyzetemből. Szó szerint kiemelt, mert a helyzetem feletti szomorúság helyett hála és béke van bennem. Így lehet Isten kegyelméből a bajból is Istenélmény.
Máskor talán általad és általam is…
