Jövő hét csütörtökön, amikor a Mennybemenetel ünnepe lesz, mi nem tartunk istentiszteletet. Ma, vasárnap emlékezünk meg arról a napról, amikor – közel kétezer éve – Jézus felment a Mennybe, a tanítványai szeme láttára.
Egy átlag ember, úgy gondolom, ezt nemigen hiszi el. Az apostolok pedig kimondottan átlagemberek voltak. Mi történt mégis?
Elképzelem a tizenegy apostolt, ahogy bandukolnak mellette. Alig hat hete kezdődött, hogy megváltozott minden, és ezalatt mennyi mindenen kellett átmenniük! A katonák rajtaütése a Gecsemáné kertben, a menekülés, az egyik társuknak, a karióti Júdásnak az árulása, majd később az öngyilkossága, a Mester kereszthalála, a testének eltűnése, a bujkálások, az első hírek arról, hogy mégis él, és most már negyvenedik napja, hogy újból velük van. Feltámadt a halottak közül! Elmondhatatlanul jó, de mégis felkavaró és minden reggel olyan hihetetlen az ébredés, hogy hallod, ez most komoly? Csípjen meg valaki! De Ő csak ott áll előttük és mondja, mint azelőtt, vagy éppen rakja a tüzet, süti a halat, és lehet látni a kezein, meg a lábain a szögek ütötte sebeket! Azt magyarázza, hogy ennek így kellett lennie. Valamit biztos, hogy félreértettek korábban. Majd talán csak most fogja létrehozni a királyságát, amiről beszélt. Majd most! És meg is kérdezik tőle. Ő pedig valami másról beszél már megint. Hogy meg fognak kereszteltetni Szentlélekkel, meg hogy tanúi lesznek az egész földön… De hé! Most mi van? Ezt meg mégis hogyan? Hallod? Te is láttad? Ez meg mi volt?! Hova tűnt? Láttátok ti is? Felemelkedett! Fel, a felhők fölé! … Na, ha ezt elmondjuk, a kutya se fog hinni nekünk!
Jézus mégis őket hagyja itt tanúként. Nem egy fél város szeme láttára ment fel a Mennybe, hanem mindössze tizenegy egyszerű ember állt ott szemtanúként. Közülük egy sem volt befolyásos, vagy köztiszteletben álló, hogy különösképpen adtak volna a szavára, de Jézus mégis rájuk bízott minden továbbit: ti lesztek nékem a tanúim. Mégis hogyan működhetett ez az egész?
Én egy emberi tényezőre gondolok, és egy istenire. Az emberi az, hogy olyan nincs, hogy tizenegy ember évtizedeken át, részletekbe menően ugyanúgy hazudjon, főleg, ha minden haszon nélkül, a testi épségüket és az életüket kockáztatják azzal, amit mondanak. Ezt a tényt a jelenlegi joggyakorlat is ismeri és használja is, akár lényegesen kisebb számú tanú létszámának bevonásával, mint egybehangzó, aggálymentes tanúskodást. Szóval a tizenegy nem is olyan kevés, mint amilyennek elsőre látszik! Amit mondanak, az tényleg igaz, még ha hihetetlennek is tűnik. Azért ragaszkodnak hozzá olyan kitartóan, minden fenyegetettség ellenére, mert ekkora hatással volt rájuk, amit láttak. Jézus, aki meghalt a kereszten, feltámadt a halálból, megjelent sokaknak negyven napon át, majd az ő szemeik előtt, miközben beszélt hozzájuk, felment a Mennybe, és amíg ők feszülten néztek utána, angyalok jelentették ki nekik, hogy ugyanígy is fog visszajönni. Ezeket nem lehet elfelejteni! Nemcsak, hogy nem mondhatnak mást, de még csak nem is hallgathatnak róla! Mondaniuk kell, akkor is, ha kockázatos mondaniuk! És ebben már bőven megjelenik az isteni tényező. Az emberhez megérkező, a bennünk élő Isten, aki alakítja a gondolkodásunkat, inspirációt, kijelentést, bátorságot és erőt ad azóta is valamennyiünknek, akik befogadjuk: a tíz nappal később kitöltetett Szentlélek. Aki egy láthatatlan egységgé fogja össze azokat, akik helyet adnak számára magukban. Aki a Jézusról szóló elbeszélések nyomán visszatereli az árválkodó emberi szíveket az Atya szívéhez. Aki velünk van minden napon, a világ végezetéig.
Tizenegy egyszerű ember tanúsága, plusz a Szentlélek munkája és mi, akik közel kétezer év után meghívást kapunk az apostolok mellé: lesztek nékem tanúim! Leszünk?
