És akkor Mark Zuckerberg megteremté a metaverzumot, végérvényesen elválasztva egymástól az igazat és a hamist.
Mit tervez Zuckerberg? Idézek: „A metaverzum jóval több, mint egy egyszerű közösségi oldal: komplett online világ, ahol a felhasználók virtuálisan játszhatnak, dolgozhatnak, beszélgethetnek, méghozzá virtuálisvalóság-headsettel a fejükön. Zuckerberg az élményt úgy jellemezte, mint egy olyan „testet öltött” internetet, amiben nem csak egyszerűen tartalmat fogyaszthatunk, hanem valóban „benne lehetünk”.
Jó ez nekünk? Természetesen nem. De már az előzmény, a Facebook sem tett jót. Tudja ezt mindenki, mégis, a legutóbb elérhető statisztikák szerint a világon 2,797 milliárd, hazánkban 6,75 millió havi aktív havi felhasználója van. „Mert mindenki ott van, csak ott tudjuk elérni az embereket” – szól az indok, és ezzel generáljuk ezt a számot egyre feljebb. Már az arra érdemesek is egyre inkább ezen a felületen próbálják az értékes mondanivalójukat közzé tenni. Én viszont lassan úgy vagyok ezzel, hogy értéket találni a közösségi médiában olyan, mint etetés után cukorkát keresni a disznóól talaján: ha meg is van, az íze már nem olyan.
Ki-ki járjon utána, milyen káros hatással vannak ezek a virtuális közegek az életünkre. Számtalan tanulmány, elemzés szól erről, meg is oszthatóak, „tetszikelhetőek” stb. Kérdés persze, hogyha tudjuk, hogy rossz, miért kecsegtető alternatíva mégis a tömegeknek.
Könnyű lenne csak azzal válaszolni, hogy a gonosz mindig értett a csábításhoz. Meg az is, hogy vakon rohanunk a vesztünkbe. Mindezeknek van igazsága, de oka lehet az az attitűd is, amit jól jellemeznek azok a képek, amin szörföző, vízisíelő embereket mutatnak egy-egy árvíz által elöntött városrész utcáin: fittyet hányunk a pusztulásra. Úgy gondolom, hogy ez a magatartás nem az élet igenléséből, hanem a végtől való nyugtalanságból adódik.
Egri diákéveim alatt járt szájról-szájra egy legenda. Buli után a fiataloknak kocsikázni támadt kedvük. A volánnál a kemikáliáktól tudatmódosult srác őrülten vezetett, gyorsan, át a piros lámpákon, veszélyesen. Egy haverja, akit a félelem józanodásra ösztökélt, felkiáltott: Meg fogunk halni! Mire a sofőr rezignáltan csak annyit felelt: Nyugi, van még húszasom. Tudniillik akkoriban húsz forinttal működtek a játékgépek, ahol, ha a játékos elvesztette az életét, újabb érme bedobásával elölről kezdhette. Ezt a tudatállapotot is felfedezni vélem a virtuális létbe való átköltözésben, miszerint ott az emberi végesség nem számít.
A végesség alatt értem az ember létéből fakadó korlátokat (legyenek azok akár biológiai, fizikai, szociális, morális stb korlátok) és magát az időben lezajló végességet. Mert mi is a közfelfogás szerint az élet: két végtelen hosszú nemlét (a születés előtti és a halál utáni idő) közötti rövid lét. Vagy ahogy a népszerű rockbanda, a Tankcsapda is megénekelte: „Van aki hiszi és van, aki vallja, Hogy a születés az eleje, a halál meg az alja Az életnek…”. Vagy – hogy update legyek – itt a Blahalouisiana egy kiragadott szövegrésze: „születésemtől haldoklom, de halálomig még születek”. Mindkét példa arról szól, hogy ebbe a szűk keretbe kell a lehető legtöbbet beletölteni. És ha már a gonosz előjött pár sorral feljebb, valóban, ezen a téren kiváló a marketingje. No nem a zenekarokra gondolok, hanem arra, hogy ezt az „életérzést” zúdítják a posztmodern társadalomra minden csatornán a profitorientált, érdekvezérelt globális (és kevésbé globális) gazdasági, politikai erőterek. A végesség ebből a szempontból kiváló reklám, hisz kellő motiváció lehet, hogy csak adott idő áll rendelkezésre az élet tartalommal (élmények, javak, vágyak) való megtöltésére.
Az ember viszont – eredetéből fakadóan – jogosan érzi úgy, hogy ezek kielégülésével is ott van a fejünk fölött a végesség damoklészi kardja. Sőt, a tér és az idő korlátai ezekkel mind jobban beszűkülnek. Ezek ellen nyújt alternatívát a virtuális tér. A bitek és bájtok világában a lét már nem is olyan elviselhetetlen, ott nem feszélyez a végesség, ott megtehetjük azt, amit ebben a nyomorúságos való életben nem tennénk meg, ott sem a tér, sem az idő nem nehezedik ránk, sőt, ott még halálunk után is létezünk, a profiljaink, avatárjaink ott keringenek digitális szellemként az interneten. Hiába tudjuk, hogy ez rossz, hogy ez a valóságtól eltávolodott lét nem megoldás, mégis olyan könnyű ezt választani… Ha a Mátrix filmből ismert Morpheus felénk nyújtja a két tablettát, mi bizony a kéket választjuk, meghagyva magunkat az elégedett tudatlanságban.
A hajdan volt Wachowski fivérek, akik ma már a korszellem szerint Wachowski nővérek (ez is egyike a végességünkből adódó álmegoldásoknak) filmje számos kultúrából merít. Így ott van a filmben a keresztyénség is. Maga a főhős egyfajta messiás. A film egy apokaliptikus mesét tár elénk, de jól bemutatja a virtuális „élet” hamisságát. A tablettás rész pedig jelen témánk tekintetében azt jelképezi, hogy tudunk-e szembesülni létünk végességével, és milyen alternatívát választunk az életünk megoldására.
A keresztyénség a „kéktablettás” alternatívákkal ellenében Jézus Krisztus ingyen kegyelméből adott megoldását ajánlja. Gyökössy Endre így fogalmazott: „A halál hozzátartozik az élethez. De azt is tudom, hogy nem pont, hanem kettőspont.” Ez a kettőspont az, ami az igazi, egyetlen megoldása a végességnek. Az öröklét távlatában elcsendesednek a lét elviselhetetlen könnyűségei.
Az Istennel való közösség felé mutató öröklét hirdetése szemben áll a virtuális, vagy egyéb álmegoldásokkal kecsegtető ideológiákkal. Az ő olvasatukban a megváltás konkurencia, amit le tudnak győzni. Tévednek. Az élet nem győzhető le, mert az annak a kezében van, Aki a halálon is győzedelmeskedett, Aki maga az Élet Ura. És ez nem csupán egy alternatíva, hanem maga a beteljesült ígéret.