Betegnek lenni mindig lecsupaszítja az embert. A teste gyengül, a mindennapok egyszerű mozdulatai – felkelni az ágyból, megmosdani, enni – hirtelen leküzdhetetlen akadálynak tűnnek. Amíg úgy érezzük, miénk a világ, egészségesek vagyunk, erőnk teljében, túl sok minden történik magától értetődően és rutinszerűen. De úgy hiszem, a kedves Olvasó ahhoz a korosztályhoz tartozik már, aki tudja, az egészség a legnagyobb kincsek egyike. A szeretetben megélt napok száma pedig annak jele, hogy az idővel bölcsen bánik.
Idővel mind megtapasztaljuk a kiszolgáltatottság érzését, amikor rájövünk, hogy nem vagyunk többé önállóak, hanem minden rezdülésünkben másokra kell hagyatkoznunk. Mégis, a legfájdalmasabb talán sokszor nem is a testi gyengeség, hiszen a fájdalomcsillapítók korát éljük. Olykor a betegnek nagyobb fájdalom látni, ahogy a hozzátartozók önmagukat adják fel érte. Ott van mellette a férj, feleség, aki hajnalban kel, hogy a gyógyszert kiadagolja és mindent elrendezzen aznapra. Aztán a saját dolgaiban igyekszik utolérni magát és talán este fáradtan, mégis mosolyogva simogatja meg a szeretett betege homlokát. A gyermekek, akik sokszor szorongva nézik, hogyan küzd vagy szenved a hozzátartozó, inkább hallgatnak, nehogy bárkit is terheljenek. Az ő életük is beszűkül, hiszen a beteg fájdalma az ő mindennapjaik részévé is vált.
Ezért a beteg sokszor érez bűntudatot mondván: elveszi tőlük az időt, az energiát, az örömöt. És mégis, ők nem panaszkodnak. Valami mélyebb erő tartja őket, amit csak úgy tudok megfogalmazni: szolgáló szeretet. Ez a szeretet nem mérlegel, nem számolgat, nem kérdez vissza, hogy „megéri-e”. Egyszerűen csak ad. Amikor önmagából nem adhat, hiszen talán már testben és lélekben is elfogyott, akkor is ad. Erről mindig az élő víz forrása jut eszembe. Az ismeretlen és láthatatlan mélyből tör fel, ahol talán azt gondolnánk, már semmi sincs. Mégis ez éltet, reménnyel tölt el és visz tovább, ahogy az áramló patak teszi.
De mindig eszembe jutnak Jézus szavai is: „Nincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” Ez az önfeláldozó szeretet jelenik meg minden egyes pohár vízben, minden csendes éjszakai virrasztásban, minden türelmes válaszban, amikor már századszor kérik ugyanazt.
A beteg talán nem tud sokat adni cserébe, de arra a bölcsességre megtanít, hogy a szeretetet nem mindig a tettek nagysága méri, hanem az elfogadás alázata is. Amikor elfogadjuk, hogy más hordoz minket, valójában teret adunk annak a titokzatos erőnek, amit Isten szeretetének hívunk. Így válik a szenvedés nem csupán teherrel teli állapottá, hanem egy különös találkozássá – ember és ember, sőt, ember és Isten között.
A szolgáló szeretet nem látványos, de folyamatos. Nem harsány és nem olyan kriminális, hogy bekerüljön az esti hírekbe. De olyan, mint a láthatatlan kéz, amely megtartja a törékenyt. És bár betegként lehet, gyakran érezzük magunkat gyengének, mégis megtapasztaljuk, hogy valójában mennyire erősek vagyunk – mert körülvesznek azok, akik szeretnek. A szeretetnél hatalmasabb erő nem létezik. A szeretet neve: Isten.
Ez a szeretet ad reményt a legnehezebb napokon is. Nem a gyógyulás ígérete, hanem annak
bizonyossága, hogy nem vagyunk egyedül.
