Ha valaki megkérdezné, miért vesznek össze általában a testvérek, valószínűleg azt mondanánk, hogy amíg kicsik, biztos egy játék miatt, az utolsó palacsintáért, vagy mert az egyik mindig piszkálja a másikat. Amikor felnőnek, meg azért, mert nem tartják a határokat. Beleszólnak egymás életébe, folyamatosan bírálják egymást. De ami végképp összeveszejti őket, az örökösödés. Akár egy egész életre megmérgezi a testvéri viszonyt. Ha erről hallunk, csak sóhajtunk egy nagyot, hogy „na, már megint ugyanaz a séma”!
Pedig a legtöbb testvérvita nem arról szól, amin éppen összevesznek. József történetében sem a színes köntös volt feltétlenül a lényeg. Az csak egy ruhadarab volt, amely kétségkívül felszínre hozta a mélyben romboló érzéseket. A testvérek valójában azt látták benne, amit ők nem kaptak meg. Azt érezték, hogy az apjuknak József fontosabb. Szemmel láthatóan többet ér. Jobban megbecsülik a legkisebbet, mint a tapasztalt idősebbet. Márpedig a közel-keleti embernek a presztízs előbbre való mindennél. A társadalmi elismerés látszólagos hiánya, a tekintély csorbulása olyan utat nyit meg József élettörténetében, ami sokunknak ismerős és okulásunkra szolgál. Ezért van helye még a mai világban ennek a szentírási szakasznak.
Azt hiszem, azt az érzést nem kell sokat magyarázni, amikor összeszorul a gyomrunk, mert valaki más kapja meg azt, amire mi vágytunk. Vagy amikor úgy tűnik, egy másik családban minden könnyebb, egy másik házasság boldogabb, a másik gyereke ügyesebb és a másiknak már megint minden összejött. Kívülről persze az illem azt diktálja, hogy azt mondjuk: „Örülök neki!” Belül viszont olykor megszólal egy hang: Miért neki? És nekem miért nem? Szerintem ez az irigység igazi arca. Nem rossz emberek vagyunk ilyenkor, egyszerűen csak hiányzik valami. Az irigység arról szól, hogy mi is vágyunk ugyanarra, amit a másik életében látunk megvalósulni.
Ahogy József testvérei, mi is vágyunk rá, hogy ránk is büszkék legyenek, elismerjék, amit teszünk. Vágyunk rá, hogy minket is válasszanak. Legyen egy férfi vagy nő, aki minket akar, fontosak vagyunk neki. Olyan, aki rólunk álmodik, és ne nekünk kelljen mások beteljesült álmait kísérni. Ha ezek a vágyak hosszan betöltetlenek maradnak, az óhatatlanul is elszigeteltséghez és irigységhez vezetnek.
Aztán ott van József. Róla általában úgy beszélünk, mint a kedvenc fiúról. Pedig belegondoltunk már, milyen lehetett úgy felnőni, hogy a saját testvérei nem örülnek, amikor belép az ajtón? Hogy minden szava olaj a tűzre? Hogy nincs hová leülni közéjük úgy, mint egy közülük? Miközben ő benne volt az apja kegyeiben, kimaradt a testvérei közösségéből. Vagyis ebben a történetben valójában mindenki kirekesztett. A testvérek az apjuk szeretetéből érezték magukat kizárva. József pedig a testvéri szeretetből.
Ami igazán megrendítő József történetében, az hogy a testvérek nem a saját fájdalmukkal kezdtek valamit, hanem Józseffel. És azért megrendítő, mert fájdalmas a felismerés, hogy mai napig mi is ezt tesszük. Könnyebb haragudni arra, aki emlékeztet a hiányainkra, mint megkérdezni magunktól: Mi fáj ennyire? Mire vágyom valójában?
Az irigység arról üzen, hogy éhes a szívünk. Van tehát helye és célja a negatív érzéseknek is, melyeket ha időben felismerünk, akkor útjelző táblák lesznek az egymáshoz és Istenhez vezető úton.
