Öt holló kereng, kergeti egymást a domb felett és a napot néha eltakaró bodros felhők alatt. Egy öreg kiszáradt fa ágaira ülnek. Majd megint elrugaszkodnak, kiabálnak „klong, klong” és kezdődik a kerengés elölről. A közelben álló hatalmas cseresznyefára zöld küllő érkezik. Majd nyomban utána egy másik. A harmadik kiáltása „klü-klü-klü-klü-klü” felriasztja az első kettőt, és tovább állnak. Mindeközben örvösgalamb ül a vezetéken és búgva turbékol. Az aranymálinkó (sárgarigó) szerintem a hangjáról kapta a latin nevét Oriolus oriolus, mert ezt trillázza, mellette az énekesrigó, a különböző poszáták, ökörszem, feketerigó, gólya, búbos banka jelennek meg rendszeresen. Néha ragadozók zavarják meg a rendet. A madarak számára nem annyira veszélyes egerészölyv és bizony a zsákmányt kereső karvaly és héja is. Mindezt egy város és erdő szélén tornácon üldögélve. Éjjel még szarvasok, őzek és vaddisznók is zörögtek a közeli gyümölcsöskertben, tisztáson és a mocsárban. Egy teljes értékű párhuzamos világ az embereké mellett, akik víz-, villany-, telefonvezetéket építenek és autókkal hol óvatosan, hol gyorsan szaladnak a keskeny dűlőkben. Időnként hangos zenét hallgatnak, de ősszel ebbe azért belebőgnek a szarvasok.
Egészen más ezen a tornácon üldögélni és a csend hangjait hallgatni, mint otthon az M1 autópálya monoton zaját és néha a rajta levő vijjogó szirénázó tragikus őrületét.
Belegondolok azoknak az időseknek a helyzetébe, akiknek már nehéz az élet életszerű fenntartása. Akiknek a kádba már ajtót kell beépíteni, ha szűkösebb a költségvetés. De ha van keret, akkor peremnélküli zuhanyzót. Akadálymentesíteni kell az épületet, ha lehet, mert a lépcsők valódi hadat üzennek a munkától megkopott ízületeknek, fáradt renyhe izmoknak. Ha két egymásra utalt idős ember közül az egyik beteg lesz, kórházba kerül, akkor az életük is egyre fenntarthatatlanabb külső segítség nélkül. Nehéz a szívük, mert a lélek kész, de a test erőtlen. Egyre erőtlenebb. Amúgy is a gyarapodó betegségek miatt nehezebb a mindennapokat szervezni. Egyre több idő, energia, anyagi megy a mindennapi élet, egészség egyensúlyban tartására. Eljön az idő, amikor már nem állítható helyre az egyensúly, csak a lassú fogyás marad egészen addig, amíg el kell menni.
Ülünk a tornácon az erdő szélén az élet vágatlan valóságában. Az élet szép. Mindenkinek fogy az ideje. Egyszer véget ér. Az élet nélkülünk is megy tovább. Nézzük a fiakat nevelő madarakat. Tudjuk, hogy a második költés fecskéi sokkal kevesebb eséllyel indulnak útra. A feketerigók fészekhagyó fiókái nagy részét a macskák, kutyák összekapkodják. Minden szülői zaklatottság ellenére újra kezdik a költést. Nem fáradnak bele. Néha elvész a társ, mint az autó ütötte rigó az úttesten, aki még néz és sérülten üldögél, már nem ér oda a fészkéhez, az éhező fiókáihoz. Talán a másik madár még fel tudja nevelni őket a bizonytalanra. De mégis teszik a dolgukat. Miért teszik a dolgukat? A mi válaszunk az ösztön, meg genetika. De valamit alkotnak, mert dolguk.
Mi meg tudjuk kérdezni, Tamási Áront felidézve, hogy miért vagyunk, mi célból a világban.
„S amint úgy közelről néztem a kínban fetrengő négert és az ő rettenetes arcát, amelyről csorgott a verejték, hirtelen az a másik gondolatom támadt, hogy maga az Isten vezetett ehhez az emberhez. Mert lám, itt a szemem előtt és borzasztó kínok között vetéli el az ördögöt, aki bizonyosan tévutakon hordozta eddig, és megakadályozta abban, hogy ennek a világnak a dolgaiban tisztán lásson. De ha most meg tud szabadulni az ártó és zűrzavaros gonosztól, akkor tisztán az Isten lelkével fog válaszolni minden feltett kérdésre.
Tehát tőle fogom megkérdezni, hogy mi célra vagyunk a világon!
Egyszerre olyan nagy izgatottság vett erőt rajtam, amilyent soha nem éreztem. Odakaptam a homlokomhoz, amely forrón lüktetett, majd odakaptam a szívemhez, mely jobban táncolt, mint a legnagyobb szerelemben. Aztán gyorsan kimentem a fekete templom elé, s ott megálltam, hogy várakozzam a megtisztult négerre. Már azt hittem, hogy sohasem fog kijönni, pedig tíz percnél többet nem várhattam; de akkor a barátai között jókedvűen és vidáman kilépett az ajtón.
Mindjárt odamentem hozzá, megfogtam a kezét és azt mondtam, hogy jöjjön velem néhány lépést, mert valami fontos dolgot szeretnék kérdezni tőle. Nagyon barátságos volt, és szinte táncolva jött velem. Amikor néhány lépést csakugyan félrementünk, a vállára tettem a kezemet, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki:
– A maga lelke most tiszta; mondja meg tehát nekem, hogy mi célra vagyunk a világon?
A négernek megmerevedett egy pillanatra az arca, majd hirtelen kacagni kezdett, s kacagás közben folyton azt mondta:
– Furcsa, furcsa, furcsa.
Aztán ismét megmerevedett az arca, mélyen a szemembe nézett, és így szólt:
– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem egészen úgy, mint az előbb, hanem a keserves és az örökké hontalan ember könnyes kacagásával. Még a térdit is csapkodta, miközben folytak a könnyei. Majd hirtelen azt is abbahagyta, újra a szemembe tekintett, utána pedig szaladni kezdett lefelé a hegyen. Úgy szaladt, mintha nem is ember lett volna, hanem valami fekete angyal.
Amíg láthattam, utána néztem, aztán leültem a földre, és a fejemet a két tenyerembe hajtottam.
– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam és azt mondtam: – Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.” /Tamási Áron: Ábel Amerikában (1934)/
El kell mennünk, de addig valamiért mégis vagyunk. Sík Sándor Te Deum című versére gondolok. Kimondani, hogy nem éltem hiába. Hogy Isten számított rám, hagyta, hogy valamit alkossak, szeressek, gondoskodjam. Ez mekkora már.
Sík Sándor: Te Deum
Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért
Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapravalót
hála legyen
Hogy mindig jutott két garasom adni
és nem kellett magamnak kéregetnem
hála legyen
Hogy értenem adatott másokat
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek
hála legyen
Hogy sírókkal sírnom jólesett
és nem nevettem minden nevetővel
hála legyen
hogy megmutattál mindent ami szép,
és megmutattál mindent ami rút
hála legyen
hogy boldoggá tett minden ami szép,
és ami rút nem tett boldogtalanná
hála legyen
hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek
hála legyen
hogy akik szerettek, szépen szerettek
és nem kellett nem szépen szeretnem
hála legyen
hogy amim nem volt, nem kívántam
és sohasem volt elég aki voltam
hála legyen
hogy ember lehettem akkor is,
amikor az emberek nem akartak emberek lenni
hála legyen
hogy megtarthattam a hitet
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé
s tán nem kell a városba mennem
lámpásomba olajért
hála legyen
hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! –
hála legyen Uram!
hála legyen
Itt otthon és egykor ott otthon. Itt, hogy nem élünk hiába, és ott, mert nem éltünk hiába. Ha Isten azt mondja, gyere haza, mert nem éltél hiába, akkor minden tökéletes.